Aztán az alakhoz egy másik csatlakozik: ő maga. A két álomkép átöleli egymást, kéz a kézben mesés tájakon járnak. Közben bevillan egy jelenet egy diplomaosztóról és megjelenik az első nap egy barátságos munkahelyen, majd ismét a pár a főszereplő. Immár egy gyönyörű templomban állnak, virágszirom- és rizszáporban. Közös otthonukat gyermekkacaj tölti be. Először a sajátjuk, aztán az unokák...
A kamasz sóhajtva becsukja a könyvet, indulnia kell a suliba. De mosolyog. Hiába, okosnak, tehetségesnek született. Boldog élete lesz.
Útközben kikerül egy mocskos hajléktalant. Végignézi, amint a buszmegállóban egy százhúsz kilós nő ordibál egy szerencsétlen kölyökkel talán maga sem tudja már, miért. Bemegy a sarki kisboltba az agyonsminkelt, festettszőke, cigiszagú eladónőhöz egy csomag rágóért és leköpi egy politikus leszaggatott, pocsolyába hajított választási plakátját. Végül vidáman odakiabál a kora reggel a kocsmából kitámolygó vén piásnak...
Igen, hiába. Hiába akad össze velük a pillantása. Tizenhat éves szeme még nem látja tekintetükben a megtört, tompa fényt. Nem veszi észre bennük a régi álmok illanékony, leheletnyi foszlányát, a régi remények szikrájának hamvait.
De ha látná sem hinné el, hogy valaha ők is ugyanarról álmodtak az ágyukon a tankönyvük fölött, mint ő.
És lehet, hogy így van jól.
