Szeretnék leülni a fűbe, kettesben maradni magammal és ezzel a maga-sem-tudja-még koraőszi napsütéssel. Én sem tudom meg ő sem, jó társaság lennénk. Tele vagyok kérdőjelekkel, csak azt nem tudom, mire vonatkoznak. Na nem baj, itt van nekem a neuroanatómia.
U.i.: Amúgy én nem akarok karriert. Az baj?
2011. szeptember 25., vasárnap
2011. szeptember 2., péntek
nem szeret lemenni a hegyről
(v.ö. Mt 17, 1-9 pl. itt)
Le kell jönnöd mostmár. Tudom, nem szeretnél. Olyan vagy, mint a Tanítványok: "Uram, jó nekünk itt lenni!", ezt mondták ők is. Persze, hogy jó. Itt van az Isten, itt vannak veled, akiket szeretsz, itt érzed úgy, hogy igazán élsz. Természetes, hiszen itt van az élet forrása. De ezen a hegyen nem lehet sátrat verni. Aki itt sátrat ver, az önző. Aki pedig önző, az nem lehet ott a hegyen. Ezért kell lejönnöd most még. Eljön majd annak is az ideje, amikor sátor nélkül is maradhatsz, de az nem most van. Ha az az idő eljön, akkor többé nem is mehetsz majd le. De most, most még menned kell, neked és mindannyiótoknak.
Mégis mit gondoltál? Hogy megtarthatod a fényt? Ugyan hogy lehet a fényt megtartani? Mit tehetsz vele, mibe zárhatod, hová rejtheted? A fényt nem lehet megtartani. Tovább kell ragyogni ahhoz, hogy ne vesszen el. Megerősödhetsz, feltöltődhetsz benne, átveheted a ragyogását, de csak azért, hogy annál nagyobb erővel sugározd tovább. Ezt nem lehet másképp.
Még mindig nincs kedved menni, ugye? Félsz? Pedig hányszor hallottad: "Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!". Nem csak a hegyen. Akkor is, amikor lemész onnan, és odalent is. Te csak vidd a fényt, mással ne törődj. Bízzál. És persze majd gyere vissza. Visszajöhetsz bármikor. De nem maradhatsz itt.
(Azt mondták nekem, hogy nem szeretek lemenni a hegyről. És így igaz. Sőt, e mellé még ott vannak annak a hátulütői, ha valaki nyugodt, jó családból származik, a szülei szeretik , a tanárai szerették, jó tanuló volt... Egyszóval biztonságban nőtt fel, szinte már elkényeztetve, és emellett pluszban még érzékeny lelke is van. De aztán azt is mondták, hogy a Bibliában a leggyakoribb mondat - talán meglepő módon - ez: "Ne féljetek!". Azt pedig a Star Wars óta mindenki tudja, hogy "a félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést". Szóval, ha nem félnék, minden könnyebb lenne. Még van egy hetem az egyetemig. Az egy hét arra, hogy önként lekászálódjam a hegyről, mielőtt eljön a szeptember 12., és magamtól lepotyogok.
Amúgy, már kezdem szokni a gondolatot. Tovább kell adni a fényt, ami eddig rám ragyogott. Itt lesznek a narancsok velem, csak könnyebb lesz idén, mint tavaly volt.)
Le kell jönnöd mostmár. Tudom, nem szeretnél. Olyan vagy, mint a Tanítványok: "Uram, jó nekünk itt lenni!", ezt mondták ők is. Persze, hogy jó. Itt van az Isten, itt vannak veled, akiket szeretsz, itt érzed úgy, hogy igazán élsz. Természetes, hiszen itt van az élet forrása. De ezen a hegyen nem lehet sátrat verni. Aki itt sátrat ver, az önző. Aki pedig önző, az nem lehet ott a hegyen. Ezért kell lejönnöd most még. Eljön majd annak is az ideje, amikor sátor nélkül is maradhatsz, de az nem most van. Ha az az idő eljön, akkor többé nem is mehetsz majd le. De most, most még menned kell, neked és mindannyiótoknak.
Mégis mit gondoltál? Hogy megtarthatod a fényt? Ugyan hogy lehet a fényt megtartani? Mit tehetsz vele, mibe zárhatod, hová rejtheted? A fényt nem lehet megtartani. Tovább kell ragyogni ahhoz, hogy ne vesszen el. Megerősödhetsz, feltöltődhetsz benne, átveheted a ragyogását, de csak azért, hogy annál nagyobb erővel sugározd tovább. Ezt nem lehet másképp.
Még mindig nincs kedved menni, ugye? Félsz? Pedig hányszor hallottad: "Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!". Nem csak a hegyen. Akkor is, amikor lemész onnan, és odalent is. Te csak vidd a fényt, mással ne törődj. Bízzál. És persze majd gyere vissza. Visszajöhetsz bármikor. De nem maradhatsz itt.
(Azt mondták nekem, hogy nem szeretek lemenni a hegyről. És így igaz. Sőt, e mellé még ott vannak annak a hátulütői, ha valaki nyugodt, jó családból származik, a szülei szeretik , a tanárai szerették, jó tanuló volt... Egyszóval biztonságban nőtt fel, szinte már elkényeztetve, és emellett pluszban még érzékeny lelke is van. De aztán azt is mondták, hogy a Bibliában a leggyakoribb mondat - talán meglepő módon - ez: "Ne féljetek!". Azt pedig a Star Wars óta mindenki tudja, hogy "a félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést". Szóval, ha nem félnék, minden könnyebb lenne. Még van egy hetem az egyetemig. Az egy hét arra, hogy önként lekászálódjam a hegyről, mielőtt eljön a szeptember 12., és magamtól lepotyogok.
Amúgy, már kezdem szokni a gondolatot. Tovább kell adni a fényt, ami eddig rám ragyogott. Itt lesznek a narancsok velem, csak könnyebb lesz idén, mint tavaly volt.)
2011. augusztus 16., kedd
a kis hal és a tenger
Képzeljetek el egy kis halat, aki egy nap azon kapja magát, hogy a gyönyörű, hatalmas kék tenger helyett a kietlen, kopár szárazföldön ébred. Már régen halottnak kellene lennie, de ki tudja, hogyan, ha nagyon halványan is, de még pislákol benne az élet. Biztos benne, hogy neki már nincsen sok hátra, szeretné behunyni a szemét és hagyni, hogy mindennek vége legyen, ám a sors másképp dönt.
A kis hal azóta megtanult élni a szárazföldön, lábakat növesztett és tüdőt, és még számtalan, sokszor számára is érthetetlen változás ment végbe benne. Egy ideig még álltatta magát, hogy egy napon visszatérhet a tengerbe, de mindenkitől azt kellett hallania, hogy hiú reményeket táplál. És a kis hal megtanult nem reménykedni tovább, nem vágyódni vissza szüntelenül a helyre, amitől örökre elszakították. Megértette, hogy az, aki a döntéseket hozza, sokkal hatalmasabb nála, de talán még a végtelen tengernél is.
Mégis, volt egyvalami, amin nem tudott változtatni: álmaiban újra és újra felbukkant az ő tengere, a maga napfénytől csillogó, szemkápráztatóan kék valójában és lágy hullámokon, melegvizű áramlatokon ringatta a kis halat. Ilyenkor a kis hal különös érzésekkel ébredt, már-már olyan volt, mintha a tenger betöltötte volna az egész alvóhelyét, nem tudta megállni, hogy teleszívja magát a láthatatlan illatokkal és érzésekkel, a tenger jelenlétének utolsó, a reggeli fényben párává foszló maradványaival.
És néha, bár barátai óvva intették ettől, tiltakozva az általuk feleslegesnek ítélt önkínzás ellen, a kis hal elutazott a tengerhez. Messziről nézte, molekulái végtelen idők szomjúságával itták magukba a látványt. Nem kellett gondolkodnia, sőt, nem is volt szabad. Csak belélegezte az életet, mielőtt indulnia kellett tovább.
A kis hal azóta megtanult élni a szárazföldön, lábakat növesztett és tüdőt, és még számtalan, sokszor számára is érthetetlen változás ment végbe benne. Egy ideig még álltatta magát, hogy egy napon visszatérhet a tengerbe, de mindenkitől azt kellett hallania, hogy hiú reményeket táplál. És a kis hal megtanult nem reménykedni tovább, nem vágyódni vissza szüntelenül a helyre, amitől örökre elszakították. Megértette, hogy az, aki a döntéseket hozza, sokkal hatalmasabb nála, de talán még a végtelen tengernél is.
Mégis, volt egyvalami, amin nem tudott változtatni: álmaiban újra és újra felbukkant az ő tengere, a maga napfénytől csillogó, szemkápráztatóan kék valójában és lágy hullámokon, melegvizű áramlatokon ringatta a kis halat. Ilyenkor a kis hal különös érzésekkel ébredt, már-már olyan volt, mintha a tenger betöltötte volna az egész alvóhelyét, nem tudta megállni, hogy teleszívja magát a láthatatlan illatokkal és érzésekkel, a tenger jelenlétének utolsó, a reggeli fényben párává foszló maradványaival.
És néha, bár barátai óvva intették ettől, tiltakozva az általuk feleslegesnek ítélt önkínzás ellen, a kis hal elutazott a tengerhez. Messziről nézte, molekulái végtelen idők szomjúságával itták magukba a látványt. Nem kellett gondolkodnia, sőt, nem is volt szabad. Csak belélegezte az életet, mielőtt indulnia kellett tovább.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)