Képzeljetek el egy kis halat, aki egy nap azon kapja magát, hogy a gyönyörű, hatalmas kék tenger helyett a kietlen, kopár szárazföldön ébred. Már régen halottnak kellene lennie, de ki tudja, hogyan, ha nagyon halványan is, de még pislákol benne az élet. Biztos benne, hogy neki már nincsen sok hátra, szeretné behunyni a szemét és hagyni, hogy mindennek vége legyen, ám a sors másképp dönt.
A kis hal azóta megtanult élni a szárazföldön, lábakat növesztett és tüdőt, és még számtalan, sokszor számára is érthetetlen változás ment végbe benne. Egy ideig még álltatta magát, hogy egy napon visszatérhet a tengerbe, de mindenkitől azt kellett hallania, hogy hiú reményeket táplál. És a kis hal megtanult nem reménykedni tovább, nem vágyódni vissza szüntelenül a helyre, amitől örökre elszakították. Megértette, hogy az, aki a döntéseket hozza, sokkal hatalmasabb nála, de talán még a végtelen tengernél is.
Mégis, volt egyvalami, amin nem tudott változtatni: álmaiban újra és újra felbukkant az ő tengere, a maga napfénytől csillogó, szemkápráztatóan kék valójában és lágy hullámokon, melegvizű áramlatokon ringatta a kis halat. Ilyenkor a kis hal különös érzésekkel ébredt, már-már olyan volt, mintha a tenger betöltötte volna az egész alvóhelyét, nem tudta megállni, hogy teleszívja magát a láthatatlan illatokkal és érzésekkel, a tenger jelenlétének utolsó, a reggeli fényben párává foszló maradványaival.
És néha, bár barátai óvva intették ettől, tiltakozva az általuk feleslegesnek ítélt önkínzás ellen, a kis hal elutazott a tengerhez. Messziről nézte, molekulái végtelen idők szomjúságával itták magukba a látványt. Nem kellett gondolkodnia, sőt, nem is volt szabad. Csak belélegezte az életet, mielőtt indulnia kellett tovább.
