Írnom kell ma még egyet, ráadásul egy újabb búcsúzósat... Ugyanis holnap a nyakamba veszem egy kicsit a világot, és augusztusban csak néhány pillantásnyi időre jövök majd haza, és ezáltal internetközelbe. Annyira azon töprengek egyébként mostanában, hogy hogyan kell csinálni azt, hogy az ember mellett ne szaladjanak el a dolgok... Vagyis valószínűleg fordítva, hogy az ember ne szaladjon el a dolgok mellett. Mikor kell megállni és tudatosítani, hogy igen, most tényleg nyár van, süt a nap, kórházi gyakorlaton vagyok vagy épp közitáborban, a Balaton partján vagy akárhol, és épp nincsen semmi nagy dolog a nyakamban (kivéve, ha mondjuk a gyakorlaton mégis van)? Néha azt érzem, hogy nem nagyon sikerül nekem okosan élni ezt az életet...
Na de ne legyünk ilyen negatívak épp most, amikor vár a nyár! Bár a június eltelt már, a közitáboros videó óta ezt hallgatom hozzá. Aztán majd szólok, ha visszatértem, addig is boldog nyarat mindenkinek!
2013. augusztus 3., szombat
hello kidney
Annyi közhelyet tudnék most ideírni, az "egyik szemem sír, a másik nevet"-től kezdve jó sokáig... De ezeket ugorjuk most át.
A lényeg, hogy tegnap este fél hatkor véget ért számomra a belgyógyászat nyári gyakorlat. Az időpont már alapból beszédes, és voltaképpen az egész utolsó napunk sokat elárul arról, hogy milyen volt ez a négy hét a Szent Imre kórház Nephrológia (vesegyógyászat) osztályán. Mindannyian jól felpakolva érkeztünk aznap, ajándékokkal, Zsuzsi a hajnalban kisült pogácsával, Eszter az anyukája által sütött gyönyörűséges és hatalmas mézeskaláccsal, én üdítőkkel, műanyag poharakkal és alkoholos filccel, hogy kedvünkre lehessen dekorálni. Persze a vérnyomásokat körbemértük azért, meg én leviziteltem Zsófival (a fiatal doktornővel, akihez be voltam osztva), aztán háromnegyed kilencre, mint minden nap, most is felvonultunk a referálóra (megbeszélésre). Mikor megvolt az új betegek, a szívultrahang-kérések, a művese-kezelésben részesülők és a körlevelek megbeszélése, a professzor úr (aki szinte végig az ittlétünk alatt szabadságon volt) köszöntötte a minket váltó új orvostanhallgató-csapatot, tőlünk pedig azzal búcsúzott, hogy bármikor szeretettel várnak vissza minket. És onnantól az egész nap ebben a hangulatban telt: a nagyviziten a "Főorvos úr" nem kérte számon tőlünk, hogy miért nem referálunk beteget, és mivel kivételesen nem voltak nagy események sem, hát hol behúzódtunk az ügyeletes kisszobába az osztály orvosainak poharat rajzolni, hol két kismanóra vigyáztunk, hogy a szüleiknek ne kelljen bevinni őket a kórterembe (bár az egyikük azzal kezdte, hogy bekapta a fonendoszkópomat... remélem, nem lesz baja), hol pedig Dalma (doktornő) és a Főorvos úr piszkálódásán nevettünk nagyokat (a kecskés-nőcskés klip volt a csúcs, azon már a könnyem potyogott, nem tudja valaki, hogy mi a címe annak a számnak? ilyen rettenetes mai zene, semmi szöveg de állandó tuc-tuc, a klipjében rengeteg "nőcskével", időnként egy nagy, piros pöttyös dobókockával, egy fura kutyával vagy éppen egy kecskével, ami a Főorvos úr szerint amúgy birka, és valószínűleg neki van igaza. félreértés ne essék, nem mintha egy icipicit is tetszett volna, de az emlék miatt érdekelne). Valahol a babázás és a zenehallgatás között pedig felkísértük a Főorvos urat a neurológiára konzíliumra, majd miután kiderült, hogy a beteget közben áthelyezték a hármas belklinikára, végül konzílium helyett Zsuzsi kérésére a Főorvos úr elmesélte, hogy hogyan lett belőle éppen nephrológus, és szerintem nem csak engem hatott meg a felénk akkor tanúsított őszintesége, szelídsége. De még ennél is hihetetlenebb pillanat volt az, amikor újra helyet foglalva az irodában, két Dalmával való poénkodás között, a beteg anamnézisének olvasgatása közben a Főorvos úr egyszer csak hátrafordult, elgondolkodva ránk nézett és megszólalt: "Hát, lányok... Az az igazság, hogy szerintem az egész osztály nevében azt kell mondjam, hogy hiányozni fogtok."
És aztán pont, mire Eszter is befutott (neki már lejárt a "munkaideje", csak visszajött elbúcsúzni), kissé felgyorsultak az események, így aztán késő délután, mikor már rég senki nem várta el tőlünk, hogy még mindig ott legyünk (szerintem ők már kb 11-kor hazaengedtek volna minket, ha nem látják rajtunk, hogy úgysem mennénk el, és hogy különben is készülünk valamivel), még felmentünk konzíliumra az intenzív osztályra, aztán pedig szúrtunk egy centrál vénás kanült egy néninek, akinek egyre savanyúbb lett a vér pH-ja, hogy lehessen őt művese-kezelni. Így aztán délután négy körülre sikerült végül összeülni a "búcsúbulira", ahol nagy sikert aratott mind a pogácsa, mind a mézeskalács, mind pedig a rajzolt poharak, és úgy egyáltalán, látszott, hogy senkinek nincs mehetnéke olyan igazán.
Szóval tényleg, bár most nagyon erre az igazi búcsúnapra helyeztem a hangsúlyt, de talán ez kifejezi, hogy ahol mindenki helyénvalónak érez egy ilyen búcsúzást, ott igazán történt valami. És bizony, tényleg történt. Szakmailag is rengeteget tanultunk, már megyek valamire a szívzörejekkel, láttam párszor szívultrahangot, megtanultam gyorsan vérgáz-eredményeket értékelni, gyakorlatilag álmomból felébresztve sem rontanám el a centrál vénás kanül behelyezésének a menetét (asszisztáltam is hozzá), tettem öltést a beteg bőrébe (téziós kanül kivétel során), ekg-t gyakoroltam, vettem vért (mondjuk kevesebbet, mint kellett volna, de cserébe próbálkoztam artériással is, bár az nem sikerült), láttam vesebiopsziát, az elméleti tudásom is sokat gyarapodott és még sorolhatnám. Megszerettük egymást a betegekkel, jó volt látni a mosolyukat reggel, mikor megjelentem a vérnyomásmérővel, jó volt viccelődni velük, és néha már-már meghatottan hallgatni, mennyire hálásak a kapott kedvességért. De mindezek felett, óriási élmény volt látni egy osztályt, ahol az orvosok egymás fúrása helyett tényleg összedolgoznak, őszintén jóban vannak, összhang van köztük, és az sem ritka, hogy óriási nevetés hangjai szűrődnek ki az irodájukból. Mindemellett pedig a betegeik is szeretik őket és hálásak nekik, hány beteg mondta, hogy milyen jó, hogy egyik vagy másik a doktornőhöz került. Tudom, nagyon idealizáltnak és hihetetlennek hangzik ez az egész, de azt hiszem, egy kicsit az is... Nem hiszem, hogy sok ilyen osztályt találnék még az országban rajtuk kívül. Boldog és hálás vagyok, hogy épp ide vetődtem.
Ezért sír hát az egyik szemem, mert tényleg hiányozni fognak. De közben egyszerre nevet is, mert annyira jó, hogy vannak és hogy rájuk találtam. És nevet azért is, mert azért rám fér már a pihenés... Azt hiszem, még a vizsgaidőszakot sem sikerült igazán kialudnom, nemhogy ezt az állandó hajnali kelést. Persze nem tudom, pont erre mennyi időm lesz az elkövetkezőkben, a vitorlástábor, a családi nyaralás, a kárpátaljai gyerektábor és a narancstábor közepette... De majd meglátjuk, hogy lesz ez, mindenesetre jó lesz már újra olyan igazi nyári kalandok után nézni. Úgyhogy egyelőre Zsófi pólófeliratával búcsúzom a nephrológiától: hello kidney! Remélem, találkozunk még.
A lényeg, hogy tegnap este fél hatkor véget ért számomra a belgyógyászat nyári gyakorlat. Az időpont már alapból beszédes, és voltaképpen az egész utolsó napunk sokat elárul arról, hogy milyen volt ez a négy hét a Szent Imre kórház Nephrológia (vesegyógyászat) osztályán. Mindannyian jól felpakolva érkeztünk aznap, ajándékokkal, Zsuzsi a hajnalban kisült pogácsával, Eszter az anyukája által sütött gyönyörűséges és hatalmas mézeskaláccsal, én üdítőkkel, műanyag poharakkal és alkoholos filccel, hogy kedvünkre lehessen dekorálni. Persze a vérnyomásokat körbemértük azért, meg én leviziteltem Zsófival (a fiatal doktornővel, akihez be voltam osztva), aztán háromnegyed kilencre, mint minden nap, most is felvonultunk a referálóra (megbeszélésre). Mikor megvolt az új betegek, a szívultrahang-kérések, a művese-kezelésben részesülők és a körlevelek megbeszélése, a professzor úr (aki szinte végig az ittlétünk alatt szabadságon volt) köszöntötte a minket váltó új orvostanhallgató-csapatot, tőlünk pedig azzal búcsúzott, hogy bármikor szeretettel várnak vissza minket. És onnantól az egész nap ebben a hangulatban telt: a nagyviziten a "Főorvos úr" nem kérte számon tőlünk, hogy miért nem referálunk beteget, és mivel kivételesen nem voltak nagy események sem, hát hol behúzódtunk az ügyeletes kisszobába az osztály orvosainak poharat rajzolni, hol két kismanóra vigyáztunk, hogy a szüleiknek ne kelljen bevinni őket a kórterembe (bár az egyikük azzal kezdte, hogy bekapta a fonendoszkópomat... remélem, nem lesz baja), hol pedig Dalma (doktornő) és a Főorvos úr piszkálódásán nevettünk nagyokat (a kecskés-nőcskés klip volt a csúcs, azon már a könnyem potyogott, nem tudja valaki, hogy mi a címe annak a számnak? ilyen rettenetes mai zene, semmi szöveg de állandó tuc-tuc, a klipjében rengeteg "nőcskével", időnként egy nagy, piros pöttyös dobókockával, egy fura kutyával vagy éppen egy kecskével, ami a Főorvos úr szerint amúgy birka, és valószínűleg neki van igaza. félreértés ne essék, nem mintha egy icipicit is tetszett volna, de az emlék miatt érdekelne). Valahol a babázás és a zenehallgatás között pedig felkísértük a Főorvos urat a neurológiára konzíliumra, majd miután kiderült, hogy a beteget közben áthelyezték a hármas belklinikára, végül konzílium helyett Zsuzsi kérésére a Főorvos úr elmesélte, hogy hogyan lett belőle éppen nephrológus, és szerintem nem csak engem hatott meg a felénk akkor tanúsított őszintesége, szelídsége. De még ennél is hihetetlenebb pillanat volt az, amikor újra helyet foglalva az irodában, két Dalmával való poénkodás között, a beteg anamnézisének olvasgatása közben a Főorvos úr egyszer csak hátrafordult, elgondolkodva ránk nézett és megszólalt: "Hát, lányok... Az az igazság, hogy szerintem az egész osztály nevében azt kell mondjam, hogy hiányozni fogtok."
És aztán pont, mire Eszter is befutott (neki már lejárt a "munkaideje", csak visszajött elbúcsúzni), kissé felgyorsultak az események, így aztán késő délután, mikor már rég senki nem várta el tőlünk, hogy még mindig ott legyünk (szerintem ők már kb 11-kor hazaengedtek volna minket, ha nem látják rajtunk, hogy úgysem mennénk el, és hogy különben is készülünk valamivel), még felmentünk konzíliumra az intenzív osztályra, aztán pedig szúrtunk egy centrál vénás kanült egy néninek, akinek egyre savanyúbb lett a vér pH-ja, hogy lehessen őt művese-kezelni. Így aztán délután négy körülre sikerült végül összeülni a "búcsúbulira", ahol nagy sikert aratott mind a pogácsa, mind a mézeskalács, mind pedig a rajzolt poharak, és úgy egyáltalán, látszott, hogy senkinek nincs mehetnéke olyan igazán.
Szóval tényleg, bár most nagyon erre az igazi búcsúnapra helyeztem a hangsúlyt, de talán ez kifejezi, hogy ahol mindenki helyénvalónak érez egy ilyen búcsúzást, ott igazán történt valami. És bizony, tényleg történt. Szakmailag is rengeteget tanultunk, már megyek valamire a szívzörejekkel, láttam párszor szívultrahangot, megtanultam gyorsan vérgáz-eredményeket értékelni, gyakorlatilag álmomból felébresztve sem rontanám el a centrál vénás kanül behelyezésének a menetét (asszisztáltam is hozzá), tettem öltést a beteg bőrébe (téziós kanül kivétel során), ekg-t gyakoroltam, vettem vért (mondjuk kevesebbet, mint kellett volna, de cserébe próbálkoztam artériással is, bár az nem sikerült), láttam vesebiopsziát, az elméleti tudásom is sokat gyarapodott és még sorolhatnám. Megszerettük egymást a betegekkel, jó volt látni a mosolyukat reggel, mikor megjelentem a vérnyomásmérővel, jó volt viccelődni velük, és néha már-már meghatottan hallgatni, mennyire hálásak a kapott kedvességért. De mindezek felett, óriási élmény volt látni egy osztályt, ahol az orvosok egymás fúrása helyett tényleg összedolgoznak, őszintén jóban vannak, összhang van köztük, és az sem ritka, hogy óriási nevetés hangjai szűrődnek ki az irodájukból. Mindemellett pedig a betegeik is szeretik őket és hálásak nekik, hány beteg mondta, hogy milyen jó, hogy egyik vagy másik a doktornőhöz került. Tudom, nagyon idealizáltnak és hihetetlennek hangzik ez az egész, de azt hiszem, egy kicsit az is... Nem hiszem, hogy sok ilyen osztályt találnék még az országban rajtuk kívül. Boldog és hálás vagyok, hogy épp ide vetődtem.
Ezért sír hát az egyik szemem, mert tényleg hiányozni fognak. De közben egyszerre nevet is, mert annyira jó, hogy vannak és hogy rájuk találtam. És nevet azért is, mert azért rám fér már a pihenés... Azt hiszem, még a vizsgaidőszakot sem sikerült igazán kialudnom, nemhogy ezt az állandó hajnali kelést. Persze nem tudom, pont erre mennyi időm lesz az elkövetkezőkben, a vitorlástábor, a családi nyaralás, a kárpátaljai gyerektábor és a narancstábor közepette... De majd meglátjuk, hogy lesz ez, mindenesetre jó lesz már újra olyan igazi nyári kalandok után nézni. Úgyhogy egyelőre Zsófi pólófeliratával búcsúzom a nephrológiától: hello kidney! Remélem, találkozunk még.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)