tojásfestés

Mindent felülíró tavaszünnep ujjong a lelkemben. Csak ő hiányzik belőle, remélem, már nem sokáig.

Amúgy rá kellett jönnöm, hogy egy hosszútávú párkapcsolat azért is jó, mert már tisztában van a képességeimmel, és értékeli az igyekezetemet... :D

(Úgy érzem, jó lenne írni megint.)

gotta have patience

A szeretet sebezhetővé tesz. Hallottuk ezerszer, de valahogy ettől nem lett könnyebb a gyakorlatban is alkalmazni ezt...

Tegnap elment, nekem pedig máris beindultak a védekező reflexeim: nekiálltam növesztgetni magam köré a biztonsági falakat, kifényesíteni a sünitüskéimet. Elkezdtem készülődni, felkészülni mindenre és felkészülni a legrosszabbra. Felkészülni saját magam megvédésére, ha szükség lenne rá, amikor visszajön.

Aztán rádöbbentem, hogy mennyire rossz az irány, amerre elindultam. A könnyebb út. De nem a szeretet útja. Mert a szeretet útja ilyenkor a legnehezebb, amikor a teljes kiszolgáltatottsággal, sebezhetőséggel jár együtt. Pedig ha fülünk lenne a hallásra, akkor régen felfedeztük volna már: az Úr Jézus végigjárta előttünk ezt az utat. Az Ő esetében a kereszten végződött. Pontosabban, ez nem is igaz: a valódi végállomás a feltámadás dicsősége volt. A szeretet kiszolgáltatottsága és kínja megdicsőült, akkor és mindörökké.

Már második napja felemelt fejjel, kopogós cipőben járok az utcán. Védem magamat. Szép vagyok, okos vagyok, értékes vagyok. Bizonygatom, magamnak és mindenkinek. Ideje félreraknom ezt. Nem kell védenem magamat, hiszen védve vagyok. Tudom, hogy nincsen velem semmi baj, ezért abbahagyom ennek a bizonygatását. A Jóisten szeretett gyermeke vagyok, és ennél több senkinek nem kell, úgyhogy lerakom a pajzsot, lebontom a falakat és ledobom a sünitüskéket. Megállok védtelenül, kiszolgáltatva a szeretetemmel, mert nincs másra szükségem, és ez így van jól. Az Úr Jézus megmutatta már, hogy ez az irány.

Persze félek. Nehéz leállítani a védekező mechanizmusok újraindulását, és egy vékonyka hang még mindig mondogatja, hogy de ha mégis bántani fognak, akkor így, ilyen felkészületlenül és gyengén, nagyon-nagyon meg fogom ütni magamat. Az ember fél a fájdalomtól, és mindent megtenne, hogy elkerülhesse. De aki nem vállalja a halált, az ne számítson feltámadásra. A szeretet útja már csak ilyen.

Tudom, hogy csak úgy árad rám a kegyelem, érzem, hogy a Jóisten kézen fogott és vezet. Érzem, hogy most ez a jó út, pedig szinte soha az eddigi életemben nem éreztem még biztosan, hogy jó-e az irány, amerre megyek. De most jó. Persze azt nem tudom, hogy hova vezet. De ha a kereszten át vezet a feltámadásig, akkor is erre kell mennem. És ez egy csoda. Hálás vagyok és boldog.

most így

Azért, mert így van jól. Egyébként ez a vers valami gyönyörű...

József Attila:

Áldalak búval, vigalommal

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
buzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szivemhez szívvel keveredsz-e, -
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szivére borítja.

mindannyiunkra.

"- Szeretlek.
 - Rám fér.
 - Tudom."

ilyen piros pulcsis

De ezt most nem csak azért, mert NarancsNapok, meg tavasz, meg szeretet, hanem azért is, hogy bízzunk ebben a jövőben is.

Reményik Sándor:
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

dobol a tepsin, a fazekakon :)

Avagy a tegnapi nap alapján egyelőre úgy tűnik, hogy a két legjobb dolog, ami egy lánnyal történhet, az a swing és a túrós-meggyes torta sütés. Főleg, ha e kettőnek a lány barátja is örül :) Szóval igen, jelentem, úgy tűnik, két új szerelmem akadt, ráadásul ez a szám egész jól magában foglalja őket.

(Na persze van még más jó is, például szeretem, hogy a narancsok milyen lelkesen küldözgetik a zenéket a csoporthétvégére, és hogy Rékával hétfőn megcsináltuk a tervet rá, remélem, jól fog sikerülni. És azt is, hogy milyen aranyosak, mennyi reakció van máris a jövő heti feladatokra. Na és persze a napsütést. De most akkor is legjobban a swinget, a túrótortát és persze az utóbbi gazdáját, a mai szülinapost :)

U.i.: 100. bejegyzés ezen a blogon, mikvannak :)

hátszél

Most ezt, a közelgő tavaszra (de nem erre az áltavaszra, ami most van, ennek még nem dőlök be, hanem az igazira, ami majd jön), és az ébredő életre.

És mert Switchfoot, ahogy tőlük megszokhattuk, minden szava aranyat ér. Most például az, hogy "colors that live outstside of the lines"... Meg az összes többi. :)

De egyébként a Fading West albumból még nagyon sokat ide lehetett volna tenni.

facilitáló szorongás

Két fajta szorongás létezik (legalábbis ha a szorongás "hasznossága" alapján osztályozunk): facilitáló és debilizáló. Előbbi azt jelenti, hogy a szorongás hatására fokozódik a teljesítőképességünk, mint mikor az ember izgul egy vizsga előtt, és ez ösztönzi a még több, hatékony tanulásra. Vagy amikor amolyan féltudományosan az adrenalinra fogjuk, hogy jól teljesítettünk egy stresszes helyzetben, olyasmi sikerült, amivel szinte magunkat is megleptük. A debilizáló szorongás pont az ellentéte: az embert a szorongás ekkor mindenre képtelenné teszi, órákat ül a könyv előtt rettegve, de semmi nem megy a fejébe, amikor pedig eljön az alkalom, a szája kiszárad, semmi sem jut eszébe, a keze remeg, a lába összeakad.

Ez utóbbinak az enyhébb változatát remekül tudom űzni. Életemben először játszottam a hétvégén az intelligens puff nevű játékot, ahol a hagyományos puffal szemben az "összecsapások" abból állnak, hogy egy adott kategóriában (pl. szín, üdítőital, kontinens, autómárka, stb.) kell minél gyorsabban egy szót mondani a küzdő feleknek. Rögtön kiderült, hogy bár a hagyományos puffban elég jó szoktam lenni, erre a változatra lényegében képtelen vagyok, hirtelen semmi nem jut az eszembe, pedig itt nyilvánvalóan nem a tárgyi tudással van a probléma. Viszont ennél lényegesebb, hogy a hétköznapokban folyamatosan ezt csinálom: a stresszes helyzetek elég rendesen lebénítanak. Itt van például most ez, hogy másfél év van az egyetemből, tudni kellene az irányt, de lehetőleg úgy, hogy aztán az mindennek (és mindenkinek) megfeleljen, lehessen mellette családom, ne álljon tőlem túlságosan távol, a felvételin is legyen esélyem és így tovább. Meg aztán ott van, hogy mi ennek az egésznek a "prognózisa" (várható kimenetele), hogy én nem akarom a virágaim nélkül. Épp eléggé hiányoztak évekig az egyetem alatt, nem volt már elég?...

Szóval most úgy érzem, hogy ideje, hogy ennek vége legyen. Hogy mostantól elég volt abból, hogy "jajjaj, nem tudom, mi lesz majd, mégis hogy hozhattam ilyen helyzetbe magamat, nem is fogok már innen kimászni és mindenkinek csak a bajt csinálom", helyette átkapcsolunk arra, hogy "jajjaj, nem tudom, mi lesz majd, úgyhogy egyelőre azt nézzük, hogy mi van most, és hogy hogy lehet helyrehozni, ami esetleg félrecsúszott". Ahogy Laci mondaná (legalábbis mondta egyszer), "nem kell belesírni a kiömlött tejbe". Fel kell törölni és tölteni a pohárba egy újabb adagot. A szorongás által elhasznált energiákat mostantól a megoldás irányába való lépegetéshez átcsoportosítani. És átforgatni a földet, aztán magokat szórni bele és hagymákat ültetni, mert abból lesz majd a virág, ha az ember elég kitartó.

Végülis úgy is mondhatnám, hogy I wanna get back the rest of me.

Egyébként pedig már csak 18 nap van a télből, aztán érkezik a tavasz, akkor biztosan szebb lesz minden.

Azt viszont azért is be kellene tiltani, hogy egy gyereknek sokat mondogassák, hogy mennyire semmit nem tud jól csinálni. Vagy egyáltalán, bárhogy megcsinálni.