Aztán az alakhoz egy másik csatlakozik: ő maga. A két álomkép átöleli egymást, kéz a kézben mesés tájakon járnak. Közben bevillan egy jelenet egy diplomaosztóról és megjelenik az első nap egy barátságos munkahelyen, majd ismét a pár a főszereplő. Immár egy gyönyörű templomban állnak, virágszirom- és rizszáporban. Közös otthonukat gyermekkacaj tölti be. Először a sajátjuk, aztán az unokák...
A kamasz sóhajtva becsukja a könyvet, indulnia kell a suliba. De mosolyog. Hiába, okosnak, tehetségesnek született. Boldog élete lesz.
Útközben kikerül egy mocskos hajléktalant. Végignézi, amint a buszmegállóban egy százhúsz kilós nő ordibál egy szerencsétlen kölyökkel talán maga sem tudja már, miért. Bemegy a sarki kisboltba az agyonsminkelt, festettszőke, cigiszagú eladónőhöz egy csomag rágóért és leköpi egy politikus leszaggatott, pocsolyába hajított választási plakátját. Végül vidáman odakiabál a kora reggel a kocsmából kitámolygó vén piásnak...
Igen, hiába. Hiába akad össze velük a pillantása. Tizenhat éves szeme még nem látja tekintetükben a megtört, tompa fényt. Nem veszi észre bennük a régi álmok illanékony, leheletnyi foszlányát, a régi remények szikrájának hamvait.
De ha látná sem hinné el, hogy valaha ők is ugyanarról álmodtak az ágyukon a tankönyvük fölött, mint ő.
És lehet, hogy így van jól.
Ez az első "szélborzoltám"... :) Úristen, ez egyszerűen baromi jó! Zseniális! :) Lájk, lájk, lájk :)
VálaszTörlésMost jön a komment értelmesebb része :D Nekem erről az jut eszembe, amikor azt mondják, hogy a gyerekek mennyi mindent észrevesznek, látnak bennünk, felnőttekben, hiába gondoljuk azt, hogy nem így van. Igen, lehet, hogy így van, mégsem látják az egészet, nem értik, nem érthetik. Néha arra gondolok, hogy ha gyerekként - de felnőtt tudattal, szemmel - látnám a szüleimet (mintha újraélném az életem, úgy értem), vajon milyen lenne. Állítólag akkor is voltak már apró jelek és egyebek, amiket valahogy mi mégsem érzékeltünk, vagy igen, csak már elfelejtettük.
Nekem meg ez az első "szélborzoltás" kommentem :) Köszönöm :)
VálaszTörlésJéé, te ezt nem is olvastad még akkor régen? :) Amúgy köszönöm, örülök, hogy tetszik :)
Hát nem tudom, hogy van ez. Azért a szülei kapcsolatáról szerintem elég sokat megérez a gyerek, ha nem is érti. Valószínűleg erre is a szokásos a válasz: sem lebecsülni, sem túlbecsülni nem szabad... Nyilván felnőtt fejjel egész mások ezek a dolgok.
Amúgy nagyon vicces, ezt a kommentet írtam még akkor régen ehhez a bejegyzésemhez, szóval ez volt az írás motivációja: "Különben ez nem pesszimista. Én egy szóval nem mondtam, hogy a kamasznak nem lesz TÉNYLEG boldog élete, csak azt, hogy rosszul hiszi, ha azt gondolja, hogy a fönti illetők mások, mint ő. Ha azt hiszi, hogy ő szebb vagy jobb vagy más, ha azt hiszi, hogy csak neki van joga álmodni, vagy egyáltalán boldognak lenni. És tudja magáról, hogy talán más is indult onnan, mint ő, és hogy még ő is eshet akkorát, mint mások. Hogy kevesebbet kéne minősítgetni, kikerülni, kiröhögni, megrugdosni, leköpdösni. Ilyenek..." Vicces így négy év távlatából, hogy tizenhat évesen hogy láttam a világot :) :)
Miért, van ebbe valami :) Egyébként értem, mire gondolsz. Furcsa belegondolni, hogyan gondolkodott az ember tizenéves évei elején.
TörlésSzia! :)
VálaszTörlésÓh ezt a bejegyzést még én sem olvastam, jó látni a dolgokat, egy kamasz szemszögén keresztül.
Fényévekkel profibb ez a blog, nekem személy szerint, nagyon tetszik. A régivel sincsen semmi baj, megtarthatod mindkettőt. A fekete betűk sem zavaróak, mert szép ez a zöld háttérszín.
Gratulálok a tőled megszokott igényes irásaidhoz.
És bízom benne, hogy folytatod!
Millió puszi: Salander :)
Igyekezni fogok :) Köszönöm!! :)
VálaszTörlés