lehet

"You're looking for obstacles rather than looking for magic." /My Life in Ruins/

(Amúgy arra gondoltam, hogy sikerült pont úgy járnom ezzel a bloggal, mint valaha kedves Babitsunk. Hát, úgy tűnik, ez már csak így van, sajnos...)

sóhaj

Nem lehet néha szabadságra menni erről a Föld nevű bolygóról? Egy pár hétre visszaköltöznék a Vénuszra, ha lehetséges. (Bár nem olvastam azt a könyvet, de állítólag jó, meg különben is, tőlem akármilyen lehet, attól még én igenis kiérdemeltem a vénuszi pihenőmet.)

Amúgy nem is értem, mi ütött belém hogy hazajöttem, mit keresek én itthon? Egy aranyos kis általános iskolában volt (illetve még mindig van, ami nem fair) a bál, olyan jól kitaláltam, hogy bebújok valami félreeső sarokba és ott maradok, aztán hétfő reggel olvasás órára megyek meg számtanra, mennyivel jobban hangzik, mint a patológia. Sőt, mikor beavattam őt a tervbe, Lóci még fel is ajánlotta, hogy velem tart, ő lesz a padtársam. Igazán érthetetlen, hogy ezek után még mi akadályozhatott meg a megvalósításban.

De azért tudom én, hogy a Jóisten nagyon vigyáz rám, úgyhogy végül biztosan rendben lesz minden. Jó éjszakát.

egy kanapéra gondol a kanapé

Tudom, hogy nagyon fáradt vagyok, és ebből kifolyólag érzelmileg kissé instabil, de amikor bemasíroztak az egyetem egy olyan területére, amit én is csak az idén fedeztem fel, rám sem csörögtek hogy hol vagyok, csak úgy megtaláltak maguktól és odajöttek, heten... Kidugtam a fejem a patológia könyvemből, megláttam őket, először nem hittem a szememnek, aztán egy pillanatig tényleg meggondoltam, hogy elsírjam-e magam. Mármint tudom én, hogy nem miattam jöttek, nem az én kedvemért vagy bármi, hanem csak össze kellett ülni valahol, de mégis, egyszerűen az, hogy vannak, hogy itt vannak, körbeadják a patológia könyvemet meg kirakóst játszanak a Szinapszis újságokkal... Ez maga a boldogság, ez maga a csoda. Az mkk narancs csoportja, a legeslegdrágábbak, ha valaki még nem tudná esetleg.

Amúgy most biztos mérgelődnöm kéne, hogy mintha eddig nem lett volna elég baj a vizsgajelentkezéssel, még csavarni kellett rajta egy jó nagyot, de pillanatnyilag ehhez is túl fáradt vagyok. A magasröptű gondolataim meg, amiket még pár napja terveztem leírni, valamikor akkor veszhettek el, amikor mondani akartam nekik, hogy honnan hozhatnak még széket, és ez körülbelül így sikerült: "Ott van még kép... könyv... hogy a fenébe hívják már ezt? /itt vagy tíz másodpercig bámultam a nevét vesztett tárgyat/ Szék!" Ja, és akkor még hol van az, mikor sebészeti műtéttanon új varrási technikákat találtunk fel az Ági-féle traumatikus öltéstől kezdve a pszeudointrakután varratig, már akkor sem volt minden rendben velem, azt hiszem. (A címben szereplő idézet viszont nem tőlem származik, arra a metróaluljáróban derült fény mikor mentünk hazafelé, de minden szempontból ideillőnek találtam. Jó éjszakát mindenkinek...)

egy olyan nap

Ez egy olyan nap, hogy az immunológia gyakorlatot azzal töltöttem, hogy lerajzoltam a füzetembe Aranyhajat fonott copfban virágokkal, aztán összeöntöttem Dóri filctollait a sajátjaimmal, és kiszíneztem az egészet (miközben megállapítottam, hogy kaméleon-rajzolásban nem vagyok épp a toppon, valamint elfelejtkeztem a serpenyőről, ami a ki hallott már ilyet-kategória).

Ez egy olyan nap, hogy Dóri feltalálta a "lehódít" szót, és emiatt végül mindannyian elkéstünk a mesés "hagyományos kínai orvoslás alapjai" című óránkról, nagyon vicces volt.

Ez egy olyan nap, hogy este a kbk-ban Dr. Simkó Csaba tartott előadást a miskolci hospice-ban végzett munkájáról, és olyan néma csendet nem sokszor láthatott (enyhe képzavar, ezt aligha fogom eladni szinesztéziának, oké, nagyon fáradt vagyok) ez a templom a felépülése óta, mint amilyen csendben mi hallgattuk őt. Tényleg mint mikor "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik" (az én szemem meg persze csupa könny, ki gondolná). Komolyan gondolkodom rajta, hogy nyáron lemegyek segíteni neki. Ilyen embert biztosan keveset hord hátán a föld.

Ez egy olyan nap, hogy hazafele a villamoson Ellenrieder tanárnőbe botlottam, aki egy általam ismeretlen nénivel beszélgetett, mondjuk ennél furcsább, hogy ők sem ismerték egymást sokkal jobban, de hát van ilyen. Viszont mikor én is váltottam a tanárnővel néhány szót, a néni egyszercsak megkérdezte, hogy "te jó matekos voltál?" és miközben a tanárnő válaszolt ("igen-igen, nagyon is, nagyon is jó" - no comment), én csak néztem egy jó nagyot, hogy ez vajon a virágos hajpántomból, a barna szememből, a farmeremből, a kezemben összegöngyölt mkk-s Katalin bál plakátjából, vagy mégis miből következett?? Oké, mondjuk szemmel láthatóan jó a kapcsolatom a volt matektanárommal, de azért ezt még nem találom "diagnosztikai értékűnek" (második no comment, miket beszélek ma)...

Ez egy olyan nap, hogy ha már nem mentem el Annáékkal beülni valahová, amit azért sajnálok kicsit, akkor legalább lefekszem aludni, több, mint itt az ideje olyat is csinálni végre.

it means no worries

Na szóval, egy csomó gondolkodás után arra jutottam, hogy inkább maradjunk ennél.

(Már csak azért is, mert még nem igazán tudom, hogy ide mit meg hogyan meg mennyit. De majd csak belejövök, gondolom. És ha már itt tartunk, ezt meg a tegnapi nap miatt, meg mert most kicsit ilyen az élet, de aki nem volt ott tegnap, azon belül is hazafelé a buszon a közelünkben, az ne próbáljon ebből következtetni, mert nem fogja eltalálni az indítékokat. Ja és még valami, kiderült, hogy a Ferenciek terén van reggel nyolckor mise, kár, hogy csak most jöttem rá, hogy így kell kezdeni a hetet.)

egy bizonytalan bejegyzés arról, hogy mi ez az egész

... avagy mivel tölti egy orvostanhallgató a hosszúhétvégéjét ahelyett, hogy immunológiát tanulna.

Hát leginkább azzal, hogy ezerszer megkérdezi magától: tényleg kell ez nekem? És bizonytalankodás közben csak rákattint, aztán máris azon kapja magát, hogy mindenféle kérdésekkel bombázza a rendszer, már félig-meddig van egy új blogja! És aztán olyan szép lesz, vagy ha nem szép hát legalább ágis, meg annyival használhatóbb a rendszer, mint az előzőnél... Dehát szerettem az előző blogomat! Szép színesben lehetett írni mert jól állt a sablonnak, különben is, majdnem négy évem van a lapjain... Persze, és? Nem akarod elhanyagolni ettől még, nem?

Nem tudom. Negyedik éve írom az előző blogomat, és igazán szeretem. De azt nem tehetem közszemlére, abban személyesebb dolgok vannak, néhány jóbarát ismeri, meg persze én (ami elég fontos körülmény, amúgy tudom, hogy nyilvánvaló). Viszont mégis került bele pár olyan bejegyzés az évek alatt, amiket szívesen kikiabáltam volna a nagyvilágnak, ha ahhoz nem kellett volna feltétlenül megmutatnom a többit. És közben azt is sokáig figyeltem csendesen, hogy a többiek lelkesen mutogatják a saját blogjukat, biztosan okosabbak nálam és nem írnak le olyasmiket, de azért nem mindig volt könnyű lenyelni, hogy "héé, olyanom nekem is van!". Úgyhogy ezek volnának az indítékaim a teljesség igényének teljes hiányában.

És a jövő? Úgy látszik, ma nem tudok meglepetéseket okozni, az a helyzet, hogy ezt sem tudom. Egyelőre egy aprócska válogatást pakoltam át ide a másik blog elmúlt éveiből, annyira kevés, hogy ennyit talán még elolvasnak páran, és ízelítőnek megteszi. Aztán... A régi biztosan marad, oda mennek az igazán nagyon rólam szóló, barátoknak meg magamnak kiírandók, azt nem tudnám eltüntetni, úgyhogy azok páran, akik ismerik, nézzenek még rá, ha kedvük tartja. Ide meg jönnek a (kicsivel) publikusabbak, gondolom. Vagy nem. Még sosem volt egyszerre két blogom, kiderül majd, hogy mit kezdek vele.

És ha már itt tartunk, most leginkább az immunológiával kezdek valamit végre, különben rendesen meg fogom járni. Úgyhogy alighanem ez voltam mára...

U.i.: Csak még egyszer, mert tapasztalatból attól tartok, nem árt: nézzétek meg az előző bejegyzéseknél a dátumokat!! A legelsőt, amit elküldtem, például 2008-ban írtam, 16 évesen, és ez azért nem elhanyagolható körülmény...