egy kanapéra gondol a kanapé

Tudom, hogy nagyon fáradt vagyok, és ebből kifolyólag érzelmileg kissé instabil, de amikor bemasíroztak az egyetem egy olyan területére, amit én is csak az idén fedeztem fel, rám sem csörögtek hogy hol vagyok, csak úgy megtaláltak maguktól és odajöttek, heten... Kidugtam a fejem a patológia könyvemből, megláttam őket, először nem hittem a szememnek, aztán egy pillanatig tényleg meggondoltam, hogy elsírjam-e magam. Mármint tudom én, hogy nem miattam jöttek, nem az én kedvemért vagy bármi, hanem csak össze kellett ülni valahol, de mégis, egyszerűen az, hogy vannak, hogy itt vannak, körbeadják a patológia könyvemet meg kirakóst játszanak a Szinapszis újságokkal... Ez maga a boldogság, ez maga a csoda. Az mkk narancs csoportja, a legeslegdrágábbak, ha valaki még nem tudná esetleg.

Amúgy most biztos mérgelődnöm kéne, hogy mintha eddig nem lett volna elég baj a vizsgajelentkezéssel, még csavarni kellett rajta egy jó nagyot, de pillanatnyilag ehhez is túl fáradt vagyok. A magasröptű gondolataim meg, amiket még pár napja terveztem leírni, valamikor akkor veszhettek el, amikor mondani akartam nekik, hogy honnan hozhatnak még széket, és ez körülbelül így sikerült: "Ott van még kép... könyv... hogy a fenébe hívják már ezt? /itt vagy tíz másodpercig bámultam a nevét vesztett tárgyat/ Szék!" Ja, és akkor még hol van az, mikor sebészeti műtéttanon új varrási technikákat találtunk fel az Ági-féle traumatikus öltéstől kezdve a pszeudointrakután varratig, már akkor sem volt minden rendben velem, azt hiszem. (A címben szereplő idézet viszont nem tőlem származik, arra a metróaluljáróban derült fény mikor mentünk hazafelé, de minden szempontból ideillőnek találtam. Jó éjszakát mindenkinek...)