s te valahogy nem találod a helyed

Néha égető szükségem van rá, hogy szigorúak legyenek velem. Mint a Babits-féle Jónás könyvében: "Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten."

Már vagy két hónapja újra és újra eszembe jut, hogy szeretnék egy zsolozsmáskönyvet. Olyan szépet, régit, igazit. És főleg szigorút. Szigorút, rendezettet és tisztát. Mert kell az is, ahogy tegnap vagy negyven percet ültem a földön a Jézuskánál (ahogy Böbém mondaná, szóval Szentségimádáson) a gondolataimmal, hiszen az Isten tényleg közelebb van hozzánk, mint a saját lélegzetünk (ezt idézem valahonnan, de nem nagyon találom az eredetit). De most nagyon kellene a másik oldal is, egy orgonás, talán néhol latin mise egy tömjénillatú, félhomályos nagy templomban, szerzetesek régi, tiszta imádságai, az egyház évezredes hagyományát követő szokások. Közel van az Isten, de egyszersmind távol is, és kell látni azt is olykor, saját kicsinységünket, véges, esendő voltunkat a Mindenhatóval szemben. Hiányzik most a régebbi korok tiszta, istenfélő áhítata, a szent messzeség érzése. Annyira kellene ebbe a mai, szanaszét világba a régi rendből legalább ennyi. Serva ordinem et ordo servabit te. (Azaz tartsd meg a rendet és a rend megtart téged, bár sajnos ennyire nem vagyok jó, régen magamtól is ment ez latinul, ma még a google-ben megtalálásához is Matyi kellett.)

De arra is gondoltam, hogy talán Indiába kellene menni. Levenni a cipőt és csak mezítláb lépni a szent helyekre, napokig egy szót sem szólni, olyan ruhákba öltözni, ami nem tesz különbséget férfi és nő között... Vagy mondjuk Tibetben leülni a hegytetőn, és csak elnézni, ahogy a kolostor előtt imamalmokat forgat, imazászlókat lobogtat a szél. Érezni, hogy eredetétől fogva szent ez az egész hatalmas világ, csak meg kellene látni és így azzá kellene tenni. Azzá kellene lenni. (Bár az sem kizárt, hogy épp ezen gondolatok ellen is elkelne nekem az a zsolozsmáskönyv. Egy ember csak egy úton akarjon járni, különben eltéved.)

Marci pedig ígért nekem ilyen "alter zenéket", amiket ő szokott hallgatni, de persze nem küldött, ami nem lepett meg. De hát ő ezzel együtt a mi Marcink, akinek így is épp eléggé hálás vagyok a csütörtök estéért. Különben meg jó nekem ez is, sőt. ("s te valahogy nem találod a helyed", hm...)

a legnagyobb kérés

Mikor múlt hét csütörtökön egy sóhajtás kíséretében azt találtam mondani, hogy "az élet bonyolult", Pisti megkérdezte, hogy "miért, egyszerre két fiúba vagy szerelmes?", mert szerinte a lányok akkor szokták ezt mondani. Mondjuk nincs így, de ettől még az állítást fenntartom.

Csak azt az egyet ne hagyd, Istenem, hogy valamilyen módon útjába álljak a Te akaratodnak.

A legnagyobb kérés

"Legyen meg a Te akaratod!"
Ha elkerülnek a gondok, a bánatok,
Könnyű kimondani ezt a mondatot.
De, ha nehéz órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog?
Ha éjszakának tűnnek a nappalok,
Akkor nehéz eltördelni ezt a mondatot,
Hogy "legyen meg a Te akaratod!"

Inkább sikoltanék, Atyám óh, ezt ne! Ne!
Miért kellett ennek így történnie?
És a szívem keserű lázadásba jut,
Ha érthetetlen előtte az út,
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket,
Én Istenem! Hát ez a szereteted?

Azután lassan elcsitul, "bocsáss meg, óh Atyám!"
Hisz Te szeretsz engem mindig igazán.
A kínban vergődő szívemmel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Akaratod ellenemre is véghez viheted,
Szívem mégsem lesz ettől csöndesebb.

Taníts meg hát Hozzád méltón imádkozni,
Hogy ne csak szájjal, de szívemből is tudhassam mondani:
"Legyen meg a Te akaratod,
Ahogy Te akarod, mégse úgy, ahogy én.
Mert a békesség csak így lesz az enyém."

Lehet az út tövises, meredek,
Amerre Te vezetsz, arra én bátran mehetek,
Mindennapi kérésem így csupán egy marad:
Add, hogy csupán Téged kívánhassalak.
Legyen minden úgy, ahogy Te akarod,
Ha az éj temet, ha a Nap nevet.

Fogd meg hát a kezem,
Fogadd el újra a szívem.
Ha az utam célját el is takarod,
Hiszek Benned!
Legyen mindig meg a Te akaratod!

ideje már

Igyekszem visszatérni... Visszarázódni, visszaszokni. Ideje végre.

Nem szoktam ilyen nagy szüneteket tartani, és még ennél jóval kevesebb után is olyan nehéz tud lenni az újrakezdés. Nagyon sűrű volt, és még mindig az az életem, amivel persze semmi baj nincs, de ilyenkor aztán csak annál nehezebb az írás. Most hadarjam el gyorsan, hogy mi minden történt? A "leányságomat" a vitorlástáborban, hogy a horvát Sibenik belépett életem kedvenc helyei közé, ahová mindenképpen vissza kellene menni, aztán az elmondhatatlan Kárpátalját (Nagybocskót) a táborral, a gyerkőcökkel (Adikával, Antikával, Stellával, Miros-szal, Vityával, Romanával, Nórikával, Karolinával, Sanyival, Tamással, Balázzsal, Józsival, Jurával, Pistivel és a többiekkel), Jutka nénivel, Miki bácsival, Vali nénivel, az óvodával és mindennel, aztán a narancstábort a drága kiscsoportom minden drága tagjával? Ez már nem megy így. Ilyenkor olyan tanácstalan vagyok.

Egyébként holnap költözöm. Emivel lakótársak leszünk. Kíváncsian várom a kalandot :) Még biztosan szokni fogom egy ideig, hogy mostantól magamra kell majd gondot viselnem. De hát eljött az ideje ennek is. Az egyetemen demonstrátor leszek és remélhetőleg meglesz a tdk-témám is, közben az mkk-ban átvettem Verustól a narancsok vezetését Réka mellett... Csupa-csupa változás.

De az jó.

Talán elég ennyi indításnak, hogy később könnyebb legyen folytatni. (Bár hogy mire lesz időm így költözésestül mindenestül, meg hogy péntektől meg mkk-s vezetőségi hétvége... Azért igyekszem majd.)