chill out

Tegnapelőtt megtapasztaltam, mit is jelent az, hogy kognitív disszonancia. Legalábbis az az érzés, amikor meg nem történtként kell kezelned valamit, ami annyira megtörtént, hogy az egész lelkedet hosszú időn át fogva tartotta, és amikor hétköznapi kommunikációt próbálsz folytatni egy olyan valakivel, akivel legjobban egymás elől  kell titkolnotok, hogy közös titkotok van... azt hiszem, akkor valami ilyesmiről lehet szó. Tudom, nem ritka jelenség. De ettől még elképesztően abszurd.

Tegnap viszont annyira jó dolog történt velem, hogy azóta nem tudom feldolgozni, hogy - ha nem is örökre, de átmenetileg - vége van. Igazából egyáltalán nem vártam túl sokat tőle, de azt a reakciót semmiképp sem, amit pedig a végén éreztem, hogy "ne mááár, ezt nem lehet abbahagyni!!". Ugyanis a családommal többé-kevésbé hirtelen felindulásból szerveztünk magunknak egy kis síelést Visegrádra. Ez a sport nekem eddig kimaradt az életemből, és mostmár tudom, mit veszítettem... Persze nyilván az is ott van a lelkesedésem hátterében, hogy hirtelen mindent megkaptam egyszerre, amire a tudtomon kívül pillanatnyilag óriási szükségem volt: kívül a városon, természet, friss levegő, fehér hótakaró, mozgás és kedves szavak (mindenkinek szívből ajánlom az oktatót, akinél voltunk). És nem utolsó sorban hatékony figyelemelterelés, amikor végre se nem a T sejtes adaptív immunválasz, se nem a saját "mióta agyalok rajta-mégsem jutok semmire"-problémáim töltik ki a gondolataimat, hanem az, hogy hogy rakjam a lábamat, merre fordítsam a lécemet, mikor fogok lecsúszni a lejtőn amikor éppen nem akarok, hogy fogok elindulni mikor azt kéne, merre kell kanyarodnom és hogy álljak meg. Mondjuk mindketten bemutattunk egy-egy szép jelenetet Öcsémmel a sífelvonóval való ismerkedésünkkor, de mégis, akárhogy nézem, egyszerűen zseniális volt. Azóta megállás nélkül irigykedem, ha csak plakátokon is síeléssel kapcsolatos dolgokat veszek észre... Nagyon sürgősen vissza kell jutnom valahogyan.

Ma pedig sikerült kiderítenem, hogy a 09.45 az sajnos háromnegyed 10-et jelent, nem háromnegyed 9-et, ahogy én azt előző éjszaka képzeltem, és ez kissé belekavart a terveimbe, de még így is jó lett a vége. Viszont némileg indokolatlan helyeken van izomlázam, miközben a combomban, meg ahol az oktató ígérte, például semmi. Szóval ezt a részét nem teljesen értem, pedig akkor tényleg úgy tűnt, hogy jól csinálom a dolgokat... Persze talán az utóbbi időben egész gyakori korizásaim alatt megedződtem - legalábbis próbáljuk meg erre fogni a helyzetet.

Egyébként még két dolog a síelésünkkel kapcsolatban. Egyik, ami meglepett: mikor kihoztuk a léceinket a kölcsönzőből, csodálkozva kérdeztem Öcsémet, hogy az övé miért hosszabb az enyémnél, mire ő csak kérdőn nézett le rám... Na igen, le. Merthogy Ági, ha nem tűnt volna fel, az öcséd jócskán túlnőtt téged egy pár éve már, lassan megjegyezhetnéd... De valahogy ez még mindig durva. És a másik, ami viszont nem lepett meg: természetesen szokás szerint percek alatt kiderült, hogy Öcsi mennyire tehetséges. Kisebb korunkban nem viseltem olyan könnyen, hogy akárhova mentünk együtt sportolni, az edzők az első pillanattól odavoltak a tesómért, akinek mindenhez kivételes érzéke volt, míg nekem minden kivételes jelző legfeljebb negatív irányba jutott. De mostanra persze ez már egy cseppet se bánt, sőt, nagyon büszke vagyok rá, és még mindig szurkolok neki, hogy hátha egyszer talál valami olyat, amit végre nem ront el teljesen az örök nyughatatlan figyelmetlenségével... Bár a squash-ot elég régen csinálja már, hála Istennek. Ami pedig a síelést illeti, ez nekem sem ment olyan vészesen rosszul.

Ja és utolsó poénként indulás előtt a női mosdóban sikerült összefutnom a volt karateedzőmmel (!!), aki tovább fokozta a meglepetést azzal, hogy még fel is ismert, sőt, puszit is adott. (Ez utóbbiról nem fogjátok átérezni, hogy mennyire durva, mindenesetre eléggé vasmarokra fogott minket annó, hogy finom legyek.) Még beszélgettünk is egy kicsit, és persze hívott vissza karatéra, komolyan még el is gondolkodtam kicsit. Csak attól félek, hogy hozzám képest manókkal van tele az egész egyesület...

Úgyhogy zárásként ünnepélyesen megígérem, hogy felfüggesztem a nyafizást, és kitalálok okosabb dolgokat, például ilyeneket. Mindegy, hányszor gondolom még át, úgysem leszek jutok ennél többre... Tehát mostantól pihi van és P.U.S.H. (Pray Until Something Happens), aztán majd meglátjuk.