mi köze van Sherlock Holmesnak a Húsvét ünnepéhez

Tegnap (Nagypénteken) délután a szüleim az "új", Guy Ritchie-féle Sherlock Holmest nézték itthon. (Azt hiszem, ennek idő közben kijött a második része is, ha igen, akkor nem azt, hanem még az elsőt.)

A történet - talán sokaknak nem kell bemutatnom - egy "fekete mágusról" szól, akit a film elején felakasztanak, majd úgy tűnik, hogy meghal és azután feltámad. A többi Sherlock szempontjából könnyen kitalálható, meg kell oldani a rejtélyt és (újra) elfogni a gonoszt. Én nem most láttam először, amúgy nekem tetszik, Robert Downey Jr. szerintem nagyon jó a szerepben, de most nem ez a lényeg.

Ugyanis ezúttal az ünnepnek megfelelően egy, a cselekmény szempontjából kevéssé lényeges részlet ragadta meg a figyelmemet: mégpedig az emberek reakciója Blackwood (a "fekete mágus") feltámadásának hírére. Az eluralkodó pánik, a szemtanúként sokkot kapott temetői őr és a "pallérozott elmék" kételkedése... Rendben, őt fekete mágusnak gondolták, és mindenesetre valóban gonosz volt, de most ettől eltekintve. El kellett gondolkodnom, vajon hogyan reagálnék, ha most, itt, a XI. században szárnyra kapna annak a híre, hogy valaki feltámadt a halottak közül. Ugye, hogy nem hinném el? Ugye azt gondolnám, hogy biztosan van más magyarázat, hogy csalás, tévedés, valami van a dolog mögött?

Azt hiszem, hogy mi, akik ilyen "veleszületett" keresztények vagyunk (azzal együtt, hogy nagy harcot vívtam meg a hitemért idősebb kamasz koromban), nagyon ritkán és nehezen éljük bele magunkat a feltámadás valódi döbbenetességébe. Hiszen ezt hallgatom kicsi korom óta, gyakorlatilag természetesnek tűnik a számomra, hogy valaki, az Isten Fia, kétezer évvel ezelőtt feltámadt a halottak közül... Már a "kétezer év" értelmezésével is gondjaim akadnak (az annyira régen volt, hogy szinte képtelen vagyok igazából átérezni egy ilyen időbeli távolságot, az már az a múlt, ami a mesék világával határos), nemhogy a feltámadáséval... Szóval felfoghatatlanul régen történt valami felfoghatatlan esemény, hát ezt nem túlságosan nehéz egy vállrándítás mellett elfogadni. Meg hát ott van az is, hogy a hit sajnos (általában egyáltalán nem sajnos, de úgy tűnik, hátrányai is vannak) egy határon túl szinte túlságosan logikus lesz. Kimondom az igent arra, hogy hiszek a katolikus tanítás Istenében - ez néha napról napra sem könnyű dolog, de onnantól a többi lényegében "el van intézve". E tanítás szerint ugyanis Isten mindenható, és felette áll a teremtett világ minden törvényének, hiszen az egészet ő alkotta, ebben hiszek, hiszen ezt mondtam az előbb. Ha ez így van, akkor a halál felett is hatalma van, igaz? Persze, ez következik az előző mondatból. Tehát Jézus, legyőzve a halált, feltámadhatott harmadnapra? Nyilván igen, ellentmondanék saját magamnak, ha ebben nem hinnék. De így aztán nem gyakran gondolok bele, hogy mit is jelent ez valójában.

Mikor a film véget ért (dvd-ről nézték-néztük), véletlenül elkaptam néhány jelenetet a Péter a kőszikla című filmből, ami a tévében ment közben (sajnos ezt nem tudtam, szinte sosem nézek tévét, és általában nem érzem úgy, hogy sok mindenről maradnék le, de erről most lehet, hogy kár volt). Mégpedig éppen azokat, amikben Péter Pünkösdkor beszél a népnek Jézus feltámadásáról. Beleképzeltétek már magatokat abba a korba? Ahogy előbb is írtam, rá kellett jönnöm, hogy nevelkedésem körülményeiből fakadóan mennyire egyszerűen, gyakorlatilag "evidensként" kezelem a feltámadás tényét. Pedig mennyire nem volt ez evidens a maga idejében, sőt, ennél kevésbé evidens dolog nincs is a földön talán! Hirtelen annyira az emmauszi tanítványok jutottak eszembe, ahogy panaszolják a feltámadt, de általuk fel nem ismert Úrnak elkeseredve, hogy meghalt, pedig azt hitték, hogy ő lesz a Megváltójuk... Mennyire megértettem őket most. Hiszen ezt érezték, nyilván eleinte mindannyian, és mennyire természetes, hogy ezt érezték, ki érzett volna mást a helyükben? Ott volt az az ember, akit ismertek, aki nap mint nap velük evett és ivott, tanította őket és tett néhány kisebb csodát, úgy tűnt, nagyon tudja a dolgát, aztán hirtelen elfogták és ilyen rettenetes módon keresztre feszítették. Persze, hogy nem értették, megzavarodtak, elkeseredtek! Annyira úgy tűnt, hogy mindenre képes, hogy nem tudta akkor megvédeni magát? Hogy lehetett ennyire egyszerű legyőzni őt? És mennyire döbbenetes, hogy aztán annyian közülük tudtak hinni a felfoghatatlanban, hogy ez az ő Mesterük meghalt, de harmadnapra feltámadt a halottak közül! Feltámadt! Már nem dobogott a szíve, nem keringett a vére, nem lélegzett, halotti leplekbe volt csavarva és egy hatalmas kővel egy sírboltba volt zárva, de három nap múlva elgördült az elmozdíthatatlan kő, és ő eltűnt onnan, "csak" egy angyal állt a sírnál hírnökéül a történteknek. Mennyivel logikusabb a nem sokkal később megszülető magyarázat, amivel nem is tudom már, kik állnak elő, hogy a tanítványok ellopták a holttestet és közben mindenféle lehetetlen történettel szédítik a népet az eseménnyel kapcsolatban. Kinek hittem volna, ha ott vagyok? Azt hiszem, ehhez tényleg a Szentlélek óriási ereje kellhetett, hogy valaki jól tudjon választani, meg persze az, hogy Jézus nem hagyta magára a népét, hanem a feltámadása után is találkozott velük.

Nem tudom, sikerült-e átadnom valamit abból, ami bennem volt, mindenesetre megpróbáltam. Meg azt is sejtem, hogy ez a problémakör valószínűleg tényleg csak egy viszonylag szűk csoportot érint, de történetesen én közéjük tartozom. Azért itt a végén, mindentől függetlenül áldott, boldog Húsvétot kívánok mindenkinek, aki csak idetéved ezekben a napokban!

status post operationem

Sőt, post tonsillectomiam, hogy még menőzzek kicsit. Na jó, ez nem szép dolog, úgyhogy váltsunk magyarra, tehát műtét utáni állapot, pontosabban mandulaeltávolítás utáni.

Eredetileg azt terveztem, hogy írok a műtétről egy szép beszámolót, hátha valaki idetalál, aki ilyesmire várakozik, és legalább elolvashatja, mire számítson. A valóság viszont keresztbe tett nekem picit, mert nem lett annyira szép a történet, mint reméltem... Azért persze megijedni sem kell, komoly bajok nem voltak, csak néhány kisebb kalanddal volt több a vártnál. Szóval hosszú leszek, de cserébe részletes (nyugi, annyira azért nem, hogy valaki rosszul legyen tőle).

Az eseménysorozat kulcsa az, hogy engem nem altattak, hanem helyi érzéstelenítés mellett műtöttek (felajánlották az altatást, de egyrészt úgy voltam vele, hogy ne már, orvostanhallgatóként muszáj kibírnom, másrészt az altatás csomó plusz macera meg kivizsgálás, kb nagyobb bonyodalom, mint egy ekkora műtét - mármint ezt gondoltam én előre). Így tehát, miután megkaptam a seduxen-atropin injekciómat (nyugtató és ACh-csatorna blokkoló, utóbbi talán a nyálelválasztás mérséklésére?), szépen a saját lábamon, gyalog, tetőtől talpig pizsamában vezettek be a műtőhelyiségbe. Ez olyan közepesen volt komoly, nem az az igazi "hard core" műtő zsilipeléssel meg mindennel, csak egy kisebb valami, közepes fokú sterilitási feltételekkel. (Azért persze bemosakodott az orvos, meg rendesen a műtősségédek adták rá a köpenyt és a kezébe a műszereket, de nem volt olyan halál komoly az egész, mint egy igazi nagy műtéten, ami nyilván nem is lett volna indokolt, hiszen semmit nem vágtak fel, a szájüregünk pedig amúgy sem steril, úgyhogy kevés értelme lenne a teljes sterilitásra törekedni.) Először az egyik segéd (nem tudtam teljesen felmérni a szerepeket, hogy ő most asszisztens volt vagy műtősnő vagy micsoda, igazából nekem leginkább egy fiatal rezidens orvosnak tűnt, de ezek az infók nem egészségügyiseknek úgysem számítanak) fújkálta tele a torkomat háromszor egymás után lidokainos (helyi érzéstelenítő) spray-vel, előre felhívva a figyelmemet, hogy mire számítsak ettől, és hogy nem lesz túl kellemes. Hát nem is volt az, keserű volt, zsibbasztott, "gombóc nőtt a torkomban" tőle és kicsit olyan érzés volt, mintha nem kapnék levegőt, állítólag mert nem éreztem a levegő áramlását, de egyébként természetesen kaptam. Na jó, különben nem volt persze vészes, végeredményben ez egy műtét, nem egy tengerparti nyaralás, úgyhogy ennek megfelelő hozzáállással teljesen átlagos volt. Mindez a műtő "előterében" történt, és azért, hogy utána ne fájjanak nagyon az érzéstelenítő injekciók.

Ez után mentünk be a műtőbe, ahol ugyanúgy maradhattam a pizsamámban, csak beterítettek egy nagy zöld lepedővel a nyakamtól lefelé, beültettek egy székbe és kaptam a ölembe egy vesetálat (vese - bab - alakú tál), hogy majd abba lehet köpködni meg miegyéb. Aztán meg is kaptam az injekciókat, azt hiszem, talán hármat-hármat mindkét oldalra. Azt mondták, hogy ez után "húzást-nyomást" érezhetek, de éles fájdalmat nem, úgyhogy ha azt észlelnék, azt jelezzem. (Utóbb kiderült, hogy az a "húzás-nyomás" igazából a fájdalom alsó határát akarja kifejezni, legalábbis én arra jutottam.) Azután száj kinyit, szájon keresztül kell lélegezni és mehet a menet.

A jobb mandulámmal kezdte a dokinéni, egész gyorsan, gond nélkül kint volt, még meg is mutatták nekem. Utána jött a kevésbé szórakoztató rész, az utóvérzés, aminek nem feltétlenül kellett volna lennie... Valószínűleg nekem azért volt, mert egyrészt még mindig gyulladt volt a mandula (amivel az alap állapotnál nagyobb vérbőség jár), másrészt úgy vettem ki, hogy valami eret is rossz helyre növesztettem (ilyesmi megesik), így az orvos nem számított rá (pedig tényleg nagyon ügyes és gyakorlott volt), és elkaszálta. Szóval ezzel megküzdöttünk kicsit, én hiába próbáltam megállni az öklendezést, nem mindig sikerült, ettől viszont ő nem nagyon tudta lekötni az eret, meg nem is nagyon látott... De szerencsére elég hamar elállt a vérzés maga, utána már csak azért szenvedtünk, mert a dokinéni biztosra akart menni a későbbi bevérzések ellen (mondván, hogy "orvosgyerekekkel és orvostanhallgatókkal mindig baj van", rám pedig mindkettő igaz). Aztán a másik mandulámmal már sokkal kevesebb baj volt, bár az a csúnya ér ott is szórakozott velünk, de ezúttal már nem volt olyan váratlan a dolog, az orvos gyorsan elállította a vérzést, így én is jobban viseltem a megpróbáltatásokat és ő is sokkal jobban tudott dolgozni. Mondjuk elég nehezen találta meg a vérzés forrását, úgyhogy párszor ki kellett sütni (azt a másik oldalon is), aminek elég vacak íze van :), dehát ez a legkevesebb. Ez után már csak annyi maradt hátra, hogy levéve rólam a zöld lepedőt egy kicsit "kétségbe estek", mivel a lepedőn át véres lett a pizsamám, és hát "mit fognak gondolni az emberek odakint", úgyhogy megpróbálták lemosni picit :), meg a doki megkérdezte, hogy na, akkor leszek-e fül-orr-gégész, erre nem lehetett mást mondani, mint hogy háááát... :) Aztán beültettek egy tolószékbe (persze nyilván el bírok menni a saját lábamon is, ha muszáj, de azért elég gyenge voltam, úgyhogy jólesett) és visszatoltak a kórterembe.

Én úgy háromnegyed órára saccolom a kalandot, de simán lehet, hogy tévedek, az pedig biztos, hogy az említett erek miatt az enyém hosszabb volt az átlagosnál. A kórteremben aztán megint kaptam egy vesetálat meg törlőpapírokat azzal az instrukcióval, hogy akkor most két órán keresztül kicsurgatni mindent, nem nyelni, de nem is köpködni, két óra elteltével pedig elkezdeni inni. És hogy kb egy óra alatt el fog múlni az érzéstelenítő hatása, akkor kérhetek majd fájdalomcsillapítót. Hát, arra a bizonyos két órára a jó tanács: aludni kell!! De tényleg. Úgy repül el a leggyorsabban. Mert amúgy nem annyira jó, én legalábbis nagyon ittam volna már, meg tele volt a torkom alvadt vérrel, stb. Viszont, jó hír: nem is fájt nagyon, mikor elvben már kellett volna! Meg ez igazából azóta is áll, nem fáj jobban, mint egy átlag torok-/tüszős mandulagyulladás, ami persze megint nem a tengerparti nyaralás kategória, de én tényleg rosszabbra számítottam. A két óra leteltével pedig hallgatni kell a nővérekre és tényleg inni, meg utána egész nap, mert jót tesz, akkor is, ha az elején nehéz, hosszú távon megéri! Minél tovább nem iszik az ember, annál nehezebb újra kezdeni.

Egyébként volt még egy csodálatos (!) élményem ott a kórházban az eset után, aminek lehet, hogy külön bejegyzés járna, de mégis le fogom írni itt, mert félek, hogy eddig nem csináltam elég kedvet a műtéthez. Na jó, tény, hogy kissé protekciósnak kellett lennem a dologhoz, mert alapból beraktak egy kétágyas kórterembe egy ott dolgozó nővérrel, akinek közvetlenül előttem orrsövény-műtéte volt ugyanannál a doktornőnél, de "protekciós" voltából adódóan hazaengedték még aznap. Így este hat után egyedül maradtam a kórteremben, vagyis kettesben a csodálatos kölcsönkönyvemmel, amiről most nem írom meg ide, hogy kitől kaptam, mert nem akarom, hogy az illető személyiségjog-sértésnek élje meg a dolgot :) De majd el kell mondanom neki valahogyan, hogy mennyire hálás vagyok érte. A könyv pedig Michael Quoist: Beszélj nekem a szerelemről.  Tényleg lenyűgöző. Ott a félhomályos kórteremben, a Fortedol-tól (lánykori nevén Cataflam) teljesen lenyugodott torkommal, kiülve egy székre az ablak mellé, hol a könyvet olvasva, hol a szürkületbe lassan beleolvadó várost nézve, teljes csendben, egyedül... Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan béke bennem, mint akkor. És nem utolsó sorban, régen fakadt olyan könnyes szemű hálaima a szívemből, nem is annyira a műtétért, hanem úgy mindenért, így a Nagyhét kapujában. Egyszer bejött a nővér, nem is tudom már, mikor, kérdezte, hogy miért nem nézek tévét, ami nekem eszembe sem jutott, mondtam neki, hogy nem szoktam. Nem is lettem volna képes megtörni vele a csendet. Helyette lassan lefeküdtem szépen, este kilenckor az álommal hadakoztam, mert a nővér 10-re javasolta bevenni a fájdalomcsillapítót, hogy kitartson reggelig... Végül negyed 10-kor vettem be, és aztán aludtam, egyszer ébredtem fel éjszaka (és ittam egy bögre vizet, mert azt kell), aztán egyszer hatkor, míg végül 7-kor keltem fel. Itthon miért nem vagyok képes ilyesmire?

Szóval összességében: helyi érzéstelenítés mellett sincs mitől félni. Bár utólag, lehet, hogy mostmár az altatásra szavaznék, mert tudom, hogy nagyon sokszor akadályoztam az orvost a bénázásommal, szóval leginkább az ő érdekében... Nem vagyok túl büszke magamra, azt hittem, hogy jobban fogom viselni a megpróbáltatásokat, mint amennyire végül sikerült. De akkor most nem tudnám, hogy zajlik az ilyesmi, szóval a tanulmányaim szempontjából (nem mintha akarnék valaha is mandulát operálni, eszemben sincs) jó volt így.

Most pedig elküldöm magamat aludni, ha már az előbb úgy elmondtam, hogy milyen jó volt olyan korán, mostmár bőven ideje.

műtét előtti állapot

Annyi minden van bennem, és ebből a töredéknek ha van ahhoz köze, hogy holnap megválunk egymástól a torokmanduláimmal. Azért belenéztem a tükörbe tátott szájjal és elbúcsúztam tőlük, végülis 21 évet töltöttünk együtt jóban-rosszban (ezt nem kéne ragozni, mindjárt meghatódom... :).

Viszont valahogyan muszáj leszek legyőzni a késztetést, hogy részletezzem a többit, mert a tervek szerint már régen aludnom kéne. Úgyhogy csak annyit most gyorsan és pillanatok alatt, hogy nem akármilyen mozgalmas héten vagyok túl, három demó (orvosis zh, de az egyik közülük szóbeli), egy elképesztően varázslatos Böjte Csaba előadás kedden a kbk-ban, és rengeteg hála, mert hihetetlen érzés, hogy így lehet számítani rájuk, amit sokáig tudnék mondani, de most nem. És szintén ki ne hagyjam, Rókám pedig jön meglátogatni egy hét múlva, neki sem kevésbé köszönöm már így előre :)

A holnap pedig nem aggaszt nagyon, végre nem rajtam fognak múlni a dolgok (ezen a héten az első ilyen esemény a demók, a keddi előadás - jó, abban kisebb szerepem volt - , és a ma esti szervezkedés után), hanem a Jóistenen, ami azért jóval biztonságosabb. Persze talán holnap nem leszek ennyire nagy legény (hm, leány), biztosan az is benne van, hogy ennyi minden közepette kevés időm volt ezen rágódni. "De aggodalmaskodásával ki tudná közületek akár egy arasznyival is meghosszabbítani életét?" , olvashatjuk a Lukács evangéliumában (12,25), úgyhogy talán jól is van így. Tudja a mi Atyánk, hogy mire van szükségünk.

habemus papam :)

Mosolygott, argentin, a szegények pártfogója és egyben a szegénység "gyakorlója" is, aki a szegénység szentjének a nevét viseli, és ráadásul - plusz öt pirospont legalább :) - jezsuita. (Mi több, egy napon született az öcsémmel :) Ezt a cikket olvastam róla, és jajj, csupa-csupa jó hír!

Azért így mindjárt más a világ, hogy nem vagyunk - Böbém szavaival élve - "nyáj nélküli birka... őőőő, pásztor nélküli nyáj" :) , ráadásul egy ilyen pásztort kaptunk! Isten áldjon, kedves Szentatyánk!! Vigyázz ránk, és mi is nagyon próbálunk majd Rád vigyázni!


U.i.: Furcsa, de nálam ez lett a "megválasztották a pápát"-zene, mert Öcsim pont ma este mutatta, és valahogy illett az örömömhöz :) Bár mondjuk az nem teljesen áll össze nekem, hogy miről szól, szóval nem a szövegét kell nézni.

az élet kincstára

Ez a szám megszépít, mindent, kívül és belül. Csak hallgatom, és arra gondolok, hogy én igazából mégiscsak szeretem a világot.

Szeretem az eső illatát, a napsugár simogatását és a szél zúgását. Szeretem a madárdalt, a rügyfakadást, a beton repedéseiből előbújó apró növényben a természet legyőzhetetlen erejét. A megfejthetetlen Életet a fák növekedésében és a vérünk csobogásában. A szivárvány, a naplementék és az őszi erdő végtelen színskáláját, az ég kékjének tisztaságát. A víztükör bölcsességét, a puha hótakaró békés csendjét és a magával ragadó, pajkos tavaszi szelet. A virágok és a lekaszált fű illatát, a hajnalt és a szürkületet, a patakcsobogás hangját és a mederben a simára csiszolódott színes kavicsokat. A csillagok titokzatos ragyogását és a hegyek örökké fenséges magányát.

Szeretem az emberek önfeledt nevetését, őszinte mosolyát, és olykor a könnyeiket is. Szeretem, mikor szeretik, amit csinálnak és boldoggá teszi őket, ha mesélhetnek róla. Szeretem a népdalokat, az igazi zenét, a meséket és a frissen sült sütemény illatát. A gyerekszemek ragyogását és a nagyszülők örömét. Szeretem a messzi tájak varázsát és az otthon melegét, a gyertyafényt, a tábortüzet és a gitár hangját. Szeretem a nyári melegben a Balaton vizének hűvösét és az édes görögdinnye ragadós levét, télen a szempillámra hulló hópelyheket, a fahéj, a narancs, a tea és a forralt bor illatát.

Szeretem a tánc semmivel sem pótolható örömét. Szeretek az öcsémmel palacsintát sütni és zenét hallgatni, a családommal nevetni. Szeretem a csend váratlan varázsát és a mély, lélektől lélekig érő beszélgetések ritka kincsét. Az összeakadó pillantások titkait és a jól végzett munka egyszerű örömét, jóleső fáradtságát. Szeretek játszani, korcsolyázni, vitorlázni és biciklizni, hógolyózni és vízicsatázni. Segíteni másokon, megnevettetni és meglepetéseket okozni. Szeretem a friss zöldséget és gyümölcsöt, távoli tájak ízeit kipróbálni, szeretem a forrásvizet és a kakaót. Szeretek a hosszú tél után először kiscipőben menni az utcára, szeretek fára mászni, hintázni és virágot tűzni a hajamba. Felfedezni és újrafelfedezni. Szeretek ölelést adni és kapni, azt érezni, hogy várnak valahol. Szeretek megérteni valamit, aztán rájönni, hogy valójában sohasem érthetem meg teljesen.

Szeretem azokat a pillanatokat, amikor valamitől az ember hirtelen átlát a szürke, fáradt, közönyös hétköznapok mindent elfedő, vastag porrétegén, és egyszer csak ilyen kincseket talál alatta.

napi Anyukám

"Most pont olyan fejet vágtál, mint egyhetes korodban! Pont olyan értelmeset..." Asszem ehhez nincs mit hozzáfűznöm :D :D

átöltöződés

Olyan világraszólóan tavasz van, hogy már teljességgel tarthatatlanná vált az a téli táj a blog hátterében, muszáj volt gyorsan intézkedni. Még nem egészen biztos, hogy ez lesz a végleges tavaszi külső (hirtelen kicsit túl kéknek tűnik nekem, hogy őszinte legyek), de pillanatnyilag ilyen lett. Mindenesetre lényeg a lényeg: éljen a napsütés, csizmákat a szekrény mélyére és boldog tavaszt mindenkinek! :)