színestarka - avagy milyen jó nekem...

...hogy vagy[tok] nekem :)

A körmöm epres gumicukor színű, a karkötőm szivárvány, a nadrágom barackvirág, a hajam befonva. Napok óta hasonló a helyzet, úgy ítéltem, hogy egy sikeres patosz szigorlatért – aminek következtében mostantól egy évig (az igazságügyi orvostan ötödéves tárgy) nem teszem be a lábam semmiféle boncterembe (Eszter itt szúrta közbe, hogy „kivéve, ha visznek”, azt hiszem, ez no comment :D) – megérdemli az ember, hogy átmenetileg úgy nézzen ki, mint aki beleesett a festékesvödörbe. (Arról nem is beszélve, hogy úgy kaptam négyest, hogy a tanárnak majd’ a szíve szakadt, és vigasztalásul szükségesnek érezte hozzá tenni, hogy azért ettől még lehet belőlem patológus… hát mit ne mondjak, másról sem álmodom :D)

És mivel határozottan az a véleményem, hogy ha az ember engedélyez magának két nap pihenőt (amiből mondjuk inkább három lett, elnézve a mai teljesítményemet), azt nem punnyadással kell tölteni, hanem értelmes kikapcsolódással, hát ennek megfelelően „jártam el”, és alig sikerülhetett volna ennél jobban. Már a szigorlat csütörtök estéjén elkezdődött a dolog, amikor a közös lelkészségi mise után a narancsokkal „katasztrófa-turizmust” folytattunk az árvízhelyzet feltérképezésével (ami egyébként cseppet sem vicces, viszont nagyon jó volt végre legalább párakat újra együtt látni a csapatból). Bár én még azt is felvetettem, hogy menjünk el zsákokat pakolni, de erre nem akadt igazán jelentkező, meg aztán Laci valamennyire meg is nyugtatott az ő ezzel kapcsolatos tapasztalataival (amiket amúgy nem igazán értek, de mindegy). Ja és nem utolsó sorban összefutottam Dalmával teljesen véletlenül, ez az az esemény, ami szerintem tényleg bármikor fel tudna dobni.

Pénteken aztán csupa olyasmi következett, amit egyáltalán nem szoktam művelni: miután többé-kevésbé végigaludtam a fél napot (rám fért, bár elégnek nem bizonyult), Verussal elmentünk fél hétre misére (na jó, ez a kivétel, ilyet szoktam), majd csatlakoztunk Marcihoz és Lídiához a Belvárosi Fesztiválon. Először Csík zenekar, aztán Irie Maffia, egyik jobb volt, mint a másik. Na jó, őszinte leszek, nagyon szeretem a Csík zenekart (jó, olyan sok mindent nem ismerek tőlük, de amit igen), mégis, kivételesen az utóbbi jobb volt :) Egyrészt ott nem mászkált át rajtunk a fél tömeg, másrészt határozottan rám fért az az ugrabugrálás, amit ott műveltük… Hú, el bírtam volna viselni még egy ideig :) És egyébként ami hihetetlen előny volt és csak utólag tudatosult, hogy meglepő módon gyakorlatilag nem találkoztunk részeg emberekkel. Jó, értem én, hogy a kültéri ivászat nem ildomos mostanság, meg végülis olyan késő sem volt még, de azért nem mertem volna magamtól bízni ebben. Ja, és mert nem tudom kihagyni, fogalmam sincs, ki és honnan és mikor szerezte azt a tál friss epret, ami a konyhaasztalon illatozott amikor hazaértem, de erre az utolsó adag boldogságra már fel sem voltam készülve.

Tegnap pedig Anya-lánya nap volt, először is délelőtt elmentünk (igenis és kinevetni nemér) megnézni a kisoroszlánokat meg a kiselefántot az állatkertben (nagyon cukik voltak, ráadásul betévedtünk valami új részre, ami nekünk is mondott pár újat és döbbeneteset az emberiség múltjáról és jövőjéről), este pedig az Ünnepi könyvhéten tartott Sebő koncertre, akik ezúttal Weöres Sándor verseit énekelték és jó szokásuk szerint nagyon-nagyon jó volt. Szóval, most igazán tele vagyok kultúrával :) (Kedvencünk volt Weöres „társadalmi vetületű" békeharcos verse „Kurrogj, kurrogj borzas macska” kezdettel - ide katt, valamint Békési Márta tanárnő Galagonya-átirata: „Évről évre kopnak az idegeim, kopnak az idegeim, aszondom…” :D - ebből itt a teljes, bár zene nélkül.)

Ráadásul utána ott ragadtunk az „Így játszunk mi - Írók gitárral” című műsoron, ahol egy csapat kortárs magyar író mókázott a gitárjával (kivéve Háy Jánost, aki saját bevallása szerint azért nem hozta el a sajátját, mert „gondoltam majd kölcsön kérem a tieteket, úgysem játszunk egyszerre, és nem akartam utána még gitárral mászkálni itt, mert az milyen ciki már, mikor nem tudok gitározni” :D). Mármint néha egészen jól ment nekik, de azért néha tényleg határozottan necces volt a dolog, amit viszont ők is tudtak és elég fergetegesen csináltak poént belőle, néha tényleg a könnyem potyogott. Egyébként a gárda tagjai a következők voltak: Vámos Miklós, Bornai Tibor (zeneszerző-szövegíró, többek között a KFT-ben is), Grecsó Krisztián, Háy János, Barna Imre (műfordító, kritikus, az Európa könyvkiadó igazgatója), és maga Bródy János, aki Vámos Miklós szavai szerint „azért válogatódott be a csapatba, mert ugyan nem író, viszont én írtam róla egy könyvet” :D Mondjuk akár hogy is, jó, hogy beválogatták, mert nem elhanyagolható mértékben emelte a színvonalat, ami a zenét illeti… :) Ja, és hogy miért tud ennyi író gitározni? Nos, Grecsó Krisztián szerint: „Hát az az igazság, hogy először minden író úgy indul, hogy ő rockzenész lesz. Hogy miért? Hát mert azzal jól lehet csajozni. Na ezért aztán megtanul gitározni. Idővel aztán kiderül, hogy nincs hozzá tehetsége. Ekkor úgy gondolja, hogy elmegy költőnek, mert hát ha ír egy pár szép verset, azzal még csak-csak lehet esélye egy-egy nőnél… De aztán abban sem elég jó, és így silányul végül prózaíróvá. Elég megalázó a dolog, egyébként.” Na ezek után Bródy természetesen kénytelen volt bevallani, hogy belőle pedig a Krisztián által ismertetett életútnak megfelelően azért nem lett író, mert ő bizony ott ragadt a nők bűvkörében a zenészi pályán… :) Hát így aztán az ezekhez hasonló szövegek közepette szólt ott minden Bob Dylan „leműfordított” It Ain’t Me, Babe-jétől kezdve Grecsó Krisztián saját szerzeményein át természetesen Bródy dalaiig, míg végül az egészet közösen egy angolul kezdett, majd magyarul (de némileg kevésbé „műfordítva”) folytatott Hey Jude-dal zárták, a végén Vámos Miklós impróival, amikben újra eldalolta a „zenészek” neveit, aztán pedig olyasmiket, hogy „meeeddiiig fogjuk ezt még énekelni - énekelni - hey Jude” meg hogy „aaameeeddig önök bírják - önök bírják - hey Jude”, ezekre sajnos nem emlékszem pontosan, de hogy elképesztő vicces (és időnként elképesztő hamis) volt, az tuti.

Szóval, nem tudom, mennyire izgatott bárkit az eltelt napjaim története, de aki mégis elolvasta idáig, az legalább „jutalomból” kap belőle néhány zenét:

Irie Maffia 1 és Irie Maffia 2 (őszintén, én sem értem, mi tetszik ebben nekem, de valami, valamiért nagyon… amúgy a másodikból van jobb hangminőség youtube-on, de annak a videóját egyelőre nem vállalom fel :))

Hey Jude, mert most, hogy leírtam, kedvet kaptam hozzá :)

És a kettő, ami nagyon bennem maradt és ezek már nem véletlenek… : It Ain't Me, Babe (Bob Dylan-nel valamiért nem találom youtube-on, ami fura, viszont ezt a srácot Anyukám nemrég fedezte fel, és úgyis megéri megmutatnom, meg szerintem ez egy szuper feldolgozás azzal együtt is, hogy az elején olyan aranyosan lefejeli a mikrofont - bár tény, hogy ilyen formában kicsit hiányolom belőle azt a "szomorú drámaiságot", ami amúgy most megfog ebből a dalból, az pl itt van meg) és ennek ellenére, de lehet, hogy igazából meg kellene cserélni a két számot milyen jó nekem, hogy vagy nekem.