amerre visz az út

270 lebiciklizett kilométer van a lábamban. Ennyi volt az út Budapesttől Sikondáig, a közitábor idei helyszínéig, 2 + 2 fél nap alatt tettük meg. Biztosan nem egetrengető teljesítmény, de azért kezdésnek talán nem rossz. A nem teljesítmény részét nézve pedig, egészen lenyűgözően fantasztikus. A könnyű menetszél, a gyönyörű tájak, a sárga napraforgók és búzamezők, a Duna, az állunkon csorgó édes görögdinnyelé, az állítólag el nem folyósodó light margarin (kellemes krémes állaga lett...), az Ági ízű szörp és még sorolhatnám. Valódi, csordultig töltött nyár, ragyogó napsütéssel, épphogycsak elkerült viharokkal, út menti kutakból és forrásokból fröcsköléssel, út menti fákról szedett szederrel, út közben énekléssel, Dunában fürdéssel (jéghideg volt), naptejjel, szúnyogriasztóval, hálózsákkal és polifoammal. Száraz földutakon zötykölődés, aztán jó terepen a kéz nélküli biciklizés gyakorlása és a türelmes fiúk, akik mindig megvárták a domb tetején, míg mi lányok feltoltuk a biciklit... És akkor hol vannak még a szállásadóink, az első esti templomnézés Károly atya és Laci közös orgona-átverésével, a székely Imre, leendő közis, aki nyíltságával, elképesztő gondolataival és igazi "székelységével" azonnal belopta magát mindannyiunk szívébe; aztán a második este a felejthetetlen és mindannyiunk által azóta is emlegetett Alfi kutyával, majd a harmadik este a fejedelmi lakoma, a csupa szív fogadtatás és a másnap reggeli misezenélésünk. Ja, és az csak természetes, hogy minden helyen azzal fogadtak minket, hogy milyen pálinkát iszunk... (Az utolsó esti dióból készült még finom is volt, persze azt aztán minden férfi leszólta, hogy az nem is pálinka, csak ilyen nőknek való édes lötty - hát ez van :)

Ezeken kívül a lábamban négy darab öltés is van, egész pontosan a bal térdem oldalán. Így jár, aki nem tud eléggé gólyalábazni, mégis azzal a gólyalábbal próbálkozik, amiből egy jó nagy csavar áll ki belül. Amikor előző este megtudtam, hogy a másnapi program részeként egy kórházba megyek majd önkénteskedni (szakmai ártalom...?), nem pont úgy képzeltem a dolgot, hogy a saját térdem miatt ücsörgök majd "önkéntesen" a sebészeten... (Bár kétségtelenül megjelent bennem valami furcsa megérzés a kórház szót meghallva.) Na de ilyen az élet, persze biztosan kár volt emiatt lemaradni a tájfutásról és a lányfociról, meg a bálon is többet táncolhattam volna (bár akkor úgyis akadt más dolgom is), de azért ez még nem a világ vége. Egyébként a jobb kezem mutatóujjából meg most szedtem ki egy szálkát (mert Pécs főterén egy fagyizó kinti részlegének a fapadlóján ülve bogyókat pöckölni egymásra jó móka), a bal kezemen pedig egy jó négy-öt centis vágás terpeszkedik, amit a törött övcsatommal követtem el (meg ne kérdezzétek, hogyan tört el, a két kezemben történt az eset és én sem értem a dolgot...). De végülis mikor nézzen ki így az ember, ha nem nyáron, nem igaz?

Magát a közitábort már nem tudom részletezni, pedig-pedig... Az Emivel közös kiscsoportunk (annyira klasszak voltak!), Fábry Kornél atya, a kirándulás az erdővel, az énekléssel és az egyszerűségében gyönyörű kis templommal, a zenélések, a táncház, a vetélkedő, ami még "rokkant" szervezőként is poén (kivéve, amikor hárman ülnek egymás nyakában és már én is tartom őket, annyira félek hogy leborulnak), a tábortűz, a zárómise. És persze legfőképpen a társaság, a nagy és a kisebb beszélgetések, a kapcsolatok alakulása és (még) összébb fonódása, a mindenkinek újra és újra kijáró mosoly, a apró-cseprő, de annál szívmelengetőbb kedvességek és hogy mennyi-mennyi odafigyelést kaptam minden egyes alkalommal, amikor valamilyen okból végigbicegtem a táboron (bár igaz, hogy az első nap végére kezdtem komolyan fontolgatni Laci ötletét, miszerint ráírhatnám filctollal a rugalmas pólyára, hogy mi történt a térdemmel: majdnem százan voltunk a táborban éppen akkor - péntek este léptük át a százat - és vicc nélkül majdnem mindenki megkérdezte, hogy mi a baj...).

Most viszont alvás, mert holnap újra vár a kórház (nyári gyakorlat), ami egyébként annyira jó, hogy az már majdnem nem is igaz. De egyébként már várom az új kalandokat, például hogy pénteken irány a Balcsi Rókával. Mondjuk nem tudom, hogy lesz a dolog, egyrészt le kellene szállítani a biciklimet (úgy hiányzik, hogy egy hete nem ültem rajta!), de nem tudom, a térdem mit szól majd az ötlethez, a Balatonvízhez pedig szinte biztosan nem szól semmi jót, szóval... Dehát mire van az ember fantáziája, ha nem arra, hogy felhasználja az ilyen esetekben.

Búcsúzóul pedig, kiválasztottam a nyaram jelmondatát: "Azóta én sem kérdezem, mi végre és hogyan - Megyek, amerre visz az út, csak el ne hagyj, Uram!" :) :) (innen idézve)