a szeretet ünnepe

Mondjuk azok után, hogy ma elmentem egy szuperjót utókarácsonyozni Mircsiékkel, talán furcsán jön le arra hivatkozni, hogy mennyire mikrobiológiát tanulok már két napja és azért nem írok, de mondjuk tényleg próbálkoztam (és nem javított volna a helyzeten talán, ha még blogolással is húzom az időt). De azért csak nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy milyen hatalmas csodákra képesek egyesek karácsony napján.

Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, de azt el szeretném mondani, hogy aki ezt nem látta vagy nem vett benne részt még soha, az nem is tudhatja, mit jelent igazából a "szeretet ünnepe". Hogy milyen az a szavakba nem önthető látvány, amikor az egyik szervező kislánya egy vele egyidős hajléktalan kislánnyal kergetőzik nevetve. Hogy az utcák, aluljárók hontalan lakóit olyan gyönyörű terített asztal várja, amilyet sok étterem is megirigyelhetne, Székely János püspök atya pedig egy asztalhoz ül, együtt eszik és beszélget velük, miközben mi felszolgáljuk nekik az ételt. Hogy bemutatkozunk az egyiküknek, tizenegy testvére van és ő a "családfenntartó", egy másodperc alatt megmondja, mikor van a névnapom, sőt, azt is kiszámolja abban a pillanatban, hogy hétfőre fog majd esni (kétszer magyarázza el nekem, mire végre le tudom követni a logikáját), Katinak két lehetőséget is felajánl, mindkét Katalin napot fejből tudja az évben. A másik meg a saját versét mondja, olyan hangja van, hogy ha rádióban hallanám vagy szinkronhangként, örökké tudnám hallgatni, így meg a könnyem potyog. Hogy kényelmes dolog azt hinni, hogy mind alkoholisták és megérdemlik a sorsukat, pedig hányan vannak, akik egyáltalán nem.

És legyen bármilyen népszerűtlen is ez a kijelentés, szerettem volna mindenkit, aki szerint rettenetes helyzetben van az ország, így meg úgy nő a szegénység és ellehetetlenedik annyi ember sorsa, mindenféle oldaliságtól függetlenül ott látni ezen a karácsonyon az asztal körül, az adományaikkal a fa alatt. Sajnálom, de én ebben hiszek, nem a politikában.

U.i.: A Szent Egyed közösségről, meg van nekik honlapjuk is, még nem annyira jöttem rá, hogy mit linkeljek ide, de ezekből lejön talán, hogy kik ők...

megszületett

Nagyon szeretem ezt a kis szöveget, és mikor máskor lehetne ennél aktuálisabb? Emlékszem, mikor legelőször hallottam, az első, ami megmaradt a fejemben, és ott cseng azóta is, az volt, hogy "egyszerűségben születtem, hogy te se légy bonyolult"... Ez nekem nem megy könnyen, de minden sora legalább ennyire megszívlelendő. Úgyhogy én ezzel szeretnék áldott, boldog karácsonyt kívánni mindenkinek! És vele azt, hogy mindenkinek jusson legalább egy olyan pillanat ebben a pár napban, amikor, talán a szemét is becsukva, megláthatja a karácsonyi ragyogás mögött a lényeget... Nem is mindig olyan könnyű az, azt hiszem.

Lambert Noben: Miért születtem úgy, ahogy születtem?

Ezt mondja Jézus:
Mezítelenül születtem, hogy le tudj mondani önmagadról.
Szegényen születtem, hogy megtalálhasd Bennem a gazdagságot.
Kicsinek születtem, hogy te se akarj uralkodni másokon.
Istállóban születtem, hogy megtanulj tisztelni minden helyet.
Ijesztően gyengének születtem, hogy te soha se félj Tőlem.
Fegyver nélkül születtem, hogy bízhass jóságomban.
Szeretetből születtem, hogy soha se kételkedj szeretetemben.
Éjnek idején születtem, hogy elhidd: minden földi valóságot képes vagyok megvilágosítani.
Emberként születtem, hogy sohasem szégyelld magad azért, ami vagy.
Mária fiaként születtem, hogy neked is legyen édesanyád.
József fogadott fiaként születtem, hogy megértsd: az igazi apa az, aki védelmet és szeretetet ad.
Egyszerűségben születtem, hogy te se légy bonyolult.
Megalázottan születtem, hogy képes légy fölülmúlni magadban a kevélységet.
Elrejtve születtem, hogy képes légy elkerülni minden önmutogatást.
Gyermekként születtem, hogy megtanuld te is gyermekien nyíltnak, bizalommal telinek maradni.

Teérted születtem, hogy mindnyájan együtt térhessünk vissza az Atya házába.

(Egyébként elvileg holnap megyek "meghívni egy szegényt egy karácsonyi ebédre", nem nagyon tudom, hogy milyen lesz, de valahogy azt remélem, hogy ez talán közelebb visz az igazi karácsonyhoz... Kiderül majd.)

most ilyenek lettünk

Ez csak egy ilyen gyors megnyugtatás, hogy mindenki jó helyen jár, csak már kezdett nagyon zavarni a zöld mező és a kinti világ közötti jókora ellentmondás... Pedig tetszett az a háttér, tavasszal talán olyan lesz megint, nagyon "szélborzoltás" volt, de főleg az utolsó bejegyzésem mögött annyira furcsán nézett ki, nem is tette talán eléggé átadhatóvá, amit át akartam adni, és ez megadta az utolsó lökést. Egyébként szerintem szép lett így is, én örülök neki :) (Nem az én érdemem, nagyon ügyes ez a blogspot, az én teljes hozzánemértésemmel is lehet ilyeneket alkotni, minden megvan hozzá, csak össze kell válogatni egy icipicit, de ezt is majdnem teljesen magától csinálta. Ja és aki nem olvasta még az ez előttit, az most megteheti, sőt, esetleg az is, aki még olyan zölden olvasta, mert így talán könnyebben "átélhető".)

őrizd meg

Miért akarom annyira kimondani a csendet? Hiszen pont az teszi olyan hatalmassá, hogy kimondhatatlan, mint ahogy minden, ami most bennem van, az. Olyan csend, amiben több dolog van, mint a világ összes szavában együttvéve. Csend, titkok, egy hófehér téli táj, ahol a semmit sem tudok és a mindent sejtek határos egymással. Hatalmas csendben a csend hatalma. Beszélni szeretnék róla, de nem tudok beszélni arról, ami kimondhatatlan.

Ilyenkor kell elindulni, és nyakamba venni a várost, egyedül. Mindjárt megyek is.

kis boldog

Anya: "Láttam rajtad tegnap, mikor megjöttél. Olyan kis boldog voltál."

Én annyira el sem tudom képzelni, hogy bírják azok az életet, akiknek nincs ilyenjük? Hogy fogjuk egymás kezét a Miatyánk alatt a gyertyafényben-narancsillatban, és érzem, hogy csordultig telik a szívem, ha nem vigyázok, még ki is csöppen valami a szememen keresztül... Hogy az van bennem tetőtől talpig, hogy hála, hála, hála Neked, hogy itt lehetek, velük... És Böbe olvas, ajándékozunk, Roland gitározik, nevetünk, játszunk. Végre nem a Crohn-betegség és a colitis ulcerosa összehasonlításán töröm a fejemet, hanem azon, hogy hány cetlit kell írnom, és hogy lesz-e elég helyem körbejárkálni az asztal körül, vagy például azt a tányért ott odébb kéne tenni, mielőtt a földön landol. (Ja igen, mert azért az sem mindegy, hogy előtte még levizsgáztam patológiából, Jóisten segítségével, négyesre.)

Amúgy még mindig félelmetes, hogy milyen Anyukám van. Megint megmondta a "tutit", mármint nem csak azt, amit az elején írtam, hanem sokkal-sokkal többet. Szeretnék egyszer majd csak fele olyan bölcs és jóságos és fantasztikus lenni, mint ő.

U.i.: If you give a little love, you can get a little love of your own :) Egyébként, ha az élet értelmét kérdezné valaki, szerintem ez az. Hittel is és hit nélkül is, mindenképp (persze hittel azért sokkal jobb). Mindegy, ki mit gondol arról, hogy hogyan, miért pottyantunk ide, ha már itt vagyunk, legalább próbáljuk kicsit könnyíteni egymás számára az ittlétet. "Egyikünk sem él önmagának, mindannyian másokért vagyunk.", mondta Nazianzi Szent Gergely, akiről amúgy semmit nem tudok sajnos, de ezt a mondását nagyon-nagyon szeretem.

csak úgy

Csak mert vicces ez a vizsgaidőszakos időszámítás, hogy van a "kávé előtt" meg a "kávé után".

Biztos lenne még más is, de ez most elég lesz.

bonyodalom

"Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges." /Lk 10, 41-42/ 

Lehet, hogy az élet egyszerű is lehetne, ha nem bonyolítanám túl? (Lehet, hogy ezt nem kérdezni kellene, hanem megtenni?)

U.i.: Megtudtam, hogy Marokkóban Black Peter-nek hívják a Mikulást. Érti ezt valaki?? :) Tudom, a google biztosan, majd intézkedem. (És ha már itt tartunk, a csütörtök legjobb része a roratén kívül a narancsok és a csoporttársaim arca volt, akiknek vittem a csokimból, mert sejtettem, hogy a kollégiumokba és egyetemista albérletekbe valamiért nem talál oda a Mikulás. Hm, szóval ilyen egyszerű?...)

U.i.2: Öcsizene és jó. :) (Pedig nem is hallgatok ilyesmit mostanában. Kivéve ezt.)

hull a pelyhes

Tegnap majdnem írtam egy nyafibejegyzést, mert reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy akkor én most szépen összegömbölyödöm, a fejemre húzom a takarót és ott is maradok, aztán ráadásul még a hó sem volt hajlandó leesni ott, ahol én jártam. De örülök, hogy nem írtam, mára sokkal jobb lett minden. Végre én is találkoztam az idei hóval (ki is szaladtunk vigyorogni Eszterrel és Dórival rögtön, még a "hógolyózás" sem maradt el), megírtuk a kórtan demót (kicsit haragszom magamra, ez még egy picivel több erőfeszítéssel ötös is lehetett volna, hát így nem lesz az), és még "hagyományos kínai orvoslás alapjai"-ból is levizsgáztunk (és lett egy hibánk, hát miezmár, persze nyilván nem gondolom komolyan), úgyhogy már csak a patosz szervdemó van hátra, aztán meg lehet a vizsgákra tanulni (milyen remekül hangzik). Az meg azért jó esett, mikor este Egri Laci (khm, Dr. Egri László főorvos úr...) azt mondta, hogy jók voltak a kérdések, én mindig nagyon butának éreztem magam, mikor elkezdett róluk beszélni, mondjuk furcsa is lenne, ha hozzá képest mást éreznék. Egyébként azt hiszem, ő is egy kicsit az az ember, aki egész biztosan pont az ellenkező irányból közelít meg mindent, mint én, de ettől még nincsenek szavak arra, hogy mennyire felnézek rá.

Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék most. A Ferenciek tere közelében levő Bencés (könyves)bolt szuperjó hely, csütörtökön megyünk rorate-ra (adventi hajnali mise) a narancsokkal, és - tudom, beakadt a szalag - ma havas lett a kabátom, a hajam, a csizmám, sőt, még a szempillám is, úgyhogy pillanatnyilag a helyén áll a világ rendje.

lehet

"You're looking for obstacles rather than looking for magic." /My Life in Ruins/

(Amúgy arra gondoltam, hogy sikerült pont úgy járnom ezzel a bloggal, mint valaha kedves Babitsunk. Hát, úgy tűnik, ez már csak így van, sajnos...)

sóhaj

Nem lehet néha szabadságra menni erről a Föld nevű bolygóról? Egy pár hétre visszaköltöznék a Vénuszra, ha lehetséges. (Bár nem olvastam azt a könyvet, de állítólag jó, meg különben is, tőlem akármilyen lehet, attól még én igenis kiérdemeltem a vénuszi pihenőmet.)

Amúgy nem is értem, mi ütött belém hogy hazajöttem, mit keresek én itthon? Egy aranyos kis általános iskolában volt (illetve még mindig van, ami nem fair) a bál, olyan jól kitaláltam, hogy bebújok valami félreeső sarokba és ott maradok, aztán hétfő reggel olvasás órára megyek meg számtanra, mennyivel jobban hangzik, mint a patológia. Sőt, mikor beavattam őt a tervbe, Lóci még fel is ajánlotta, hogy velem tart, ő lesz a padtársam. Igazán érthetetlen, hogy ezek után még mi akadályozhatott meg a megvalósításban.

De azért tudom én, hogy a Jóisten nagyon vigyáz rám, úgyhogy végül biztosan rendben lesz minden. Jó éjszakát.

egy kanapéra gondol a kanapé

Tudom, hogy nagyon fáradt vagyok, és ebből kifolyólag érzelmileg kissé instabil, de amikor bemasíroztak az egyetem egy olyan területére, amit én is csak az idén fedeztem fel, rám sem csörögtek hogy hol vagyok, csak úgy megtaláltak maguktól és odajöttek, heten... Kidugtam a fejem a patológia könyvemből, megláttam őket, először nem hittem a szememnek, aztán egy pillanatig tényleg meggondoltam, hogy elsírjam-e magam. Mármint tudom én, hogy nem miattam jöttek, nem az én kedvemért vagy bármi, hanem csak össze kellett ülni valahol, de mégis, egyszerűen az, hogy vannak, hogy itt vannak, körbeadják a patológia könyvemet meg kirakóst játszanak a Szinapszis újságokkal... Ez maga a boldogság, ez maga a csoda. Az mkk narancs csoportja, a legeslegdrágábbak, ha valaki még nem tudná esetleg.

Amúgy most biztos mérgelődnöm kéne, hogy mintha eddig nem lett volna elég baj a vizsgajelentkezéssel, még csavarni kellett rajta egy jó nagyot, de pillanatnyilag ehhez is túl fáradt vagyok. A magasröptű gondolataim meg, amiket még pár napja terveztem leírni, valamikor akkor veszhettek el, amikor mondani akartam nekik, hogy honnan hozhatnak még széket, és ez körülbelül így sikerült: "Ott van még kép... könyv... hogy a fenébe hívják már ezt? /itt vagy tíz másodpercig bámultam a nevét vesztett tárgyat/ Szék!" Ja, és akkor még hol van az, mikor sebészeti műtéttanon új varrási technikákat találtunk fel az Ági-féle traumatikus öltéstől kezdve a pszeudointrakután varratig, már akkor sem volt minden rendben velem, azt hiszem. (A címben szereplő idézet viszont nem tőlem származik, arra a metróaluljáróban derült fény mikor mentünk hazafelé, de minden szempontból ideillőnek találtam. Jó éjszakát mindenkinek...)

egy olyan nap

Ez egy olyan nap, hogy az immunológia gyakorlatot azzal töltöttem, hogy lerajzoltam a füzetembe Aranyhajat fonott copfban virágokkal, aztán összeöntöttem Dóri filctollait a sajátjaimmal, és kiszíneztem az egészet (miközben megállapítottam, hogy kaméleon-rajzolásban nem vagyok épp a toppon, valamint elfelejtkeztem a serpenyőről, ami a ki hallott már ilyet-kategória).

Ez egy olyan nap, hogy Dóri feltalálta a "lehódít" szót, és emiatt végül mindannyian elkéstünk a mesés "hagyományos kínai orvoslás alapjai" című óránkról, nagyon vicces volt.

Ez egy olyan nap, hogy este a kbk-ban Dr. Simkó Csaba tartott előadást a miskolci hospice-ban végzett munkájáról, és olyan néma csendet nem sokszor láthatott (enyhe képzavar, ezt aligha fogom eladni szinesztéziának, oké, nagyon fáradt vagyok) ez a templom a felépülése óta, mint amilyen csendben mi hallgattuk őt. Tényleg mint mikor "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik" (az én szemem meg persze csupa könny, ki gondolná). Komolyan gondolkodom rajta, hogy nyáron lemegyek segíteni neki. Ilyen embert biztosan keveset hord hátán a föld.

Ez egy olyan nap, hogy hazafele a villamoson Ellenrieder tanárnőbe botlottam, aki egy általam ismeretlen nénivel beszélgetett, mondjuk ennél furcsább, hogy ők sem ismerték egymást sokkal jobban, de hát van ilyen. Viszont mikor én is váltottam a tanárnővel néhány szót, a néni egyszercsak megkérdezte, hogy "te jó matekos voltál?" és miközben a tanárnő válaszolt ("igen-igen, nagyon is, nagyon is jó" - no comment), én csak néztem egy jó nagyot, hogy ez vajon a virágos hajpántomból, a barna szememből, a farmeremből, a kezemben összegöngyölt mkk-s Katalin bál plakátjából, vagy mégis miből következett?? Oké, mondjuk szemmel láthatóan jó a kapcsolatom a volt matektanárommal, de azért ezt még nem találom "diagnosztikai értékűnek" (második no comment, miket beszélek ma)...

Ez egy olyan nap, hogy ha már nem mentem el Annáékkal beülni valahová, amit azért sajnálok kicsit, akkor legalább lefekszem aludni, több, mint itt az ideje olyat is csinálni végre.

it means no worries

Na szóval, egy csomó gondolkodás után arra jutottam, hogy inkább maradjunk ennél.

(Már csak azért is, mert még nem igazán tudom, hogy ide mit meg hogyan meg mennyit. De majd csak belejövök, gondolom. És ha már itt tartunk, ezt meg a tegnapi nap miatt, meg mert most kicsit ilyen az élet, de aki nem volt ott tegnap, azon belül is hazafelé a buszon a közelünkben, az ne próbáljon ebből következtetni, mert nem fogja eltalálni az indítékokat. Ja és még valami, kiderült, hogy a Ferenciek terén van reggel nyolckor mise, kár, hogy csak most jöttem rá, hogy így kell kezdeni a hetet.)

egy bizonytalan bejegyzés arról, hogy mi ez az egész

... avagy mivel tölti egy orvostanhallgató a hosszúhétvégéjét ahelyett, hogy immunológiát tanulna.

Hát leginkább azzal, hogy ezerszer megkérdezi magától: tényleg kell ez nekem? És bizonytalankodás közben csak rákattint, aztán máris azon kapja magát, hogy mindenféle kérdésekkel bombázza a rendszer, már félig-meddig van egy új blogja! És aztán olyan szép lesz, vagy ha nem szép hát legalább ágis, meg annyival használhatóbb a rendszer, mint az előzőnél... Dehát szerettem az előző blogomat! Szép színesben lehetett írni mert jól állt a sablonnak, különben is, majdnem négy évem van a lapjain... Persze, és? Nem akarod elhanyagolni ettől még, nem?

Nem tudom. Negyedik éve írom az előző blogomat, és igazán szeretem. De azt nem tehetem közszemlére, abban személyesebb dolgok vannak, néhány jóbarát ismeri, meg persze én (ami elég fontos körülmény, amúgy tudom, hogy nyilvánvaló). Viszont mégis került bele pár olyan bejegyzés az évek alatt, amiket szívesen kikiabáltam volna a nagyvilágnak, ha ahhoz nem kellett volna feltétlenül megmutatnom a többit. És közben azt is sokáig figyeltem csendesen, hogy a többiek lelkesen mutogatják a saját blogjukat, biztosan okosabbak nálam és nem írnak le olyasmiket, de azért nem mindig volt könnyű lenyelni, hogy "héé, olyanom nekem is van!". Úgyhogy ezek volnának az indítékaim a teljesség igényének teljes hiányában.

És a jövő? Úgy látszik, ma nem tudok meglepetéseket okozni, az a helyzet, hogy ezt sem tudom. Egyelőre egy aprócska válogatást pakoltam át ide a másik blog elmúlt éveiből, annyira kevés, hogy ennyit talán még elolvasnak páran, és ízelítőnek megteszi. Aztán... A régi biztosan marad, oda mennek az igazán nagyon rólam szóló, barátoknak meg magamnak kiírandók, azt nem tudnám eltüntetni, úgyhogy azok páran, akik ismerik, nézzenek még rá, ha kedvük tartja. Ide meg jönnek a (kicsivel) publikusabbak, gondolom. Vagy nem. Még sosem volt egyszerre két blogom, kiderül majd, hogy mit kezdek vele.

És ha már itt tartunk, most leginkább az immunológiával kezdek valamit végre, különben rendesen meg fogom járni. Úgyhogy alighanem ez voltam mára...

U.i.: Csak még egyszer, mert tapasztalatból attól tartok, nem árt: nézzétek meg az előző bejegyzéseknél a dátumokat!! A legelsőt, amit elküldtem, például 2008-ban írtam, 16 évesen, és ez azért nem elhanyagolható körülmény...