kis boldog

Anya: "Láttam rajtad tegnap, mikor megjöttél. Olyan kis boldog voltál."

Én annyira el sem tudom képzelni, hogy bírják azok az életet, akiknek nincs ilyenjük? Hogy fogjuk egymás kezét a Miatyánk alatt a gyertyafényben-narancsillatban, és érzem, hogy csordultig telik a szívem, ha nem vigyázok, még ki is csöppen valami a szememen keresztül... Hogy az van bennem tetőtől talpig, hogy hála, hála, hála Neked, hogy itt lehetek, velük... És Böbe olvas, ajándékozunk, Roland gitározik, nevetünk, játszunk. Végre nem a Crohn-betegség és a colitis ulcerosa összehasonlításán töröm a fejemet, hanem azon, hogy hány cetlit kell írnom, és hogy lesz-e elég helyem körbejárkálni az asztal körül, vagy például azt a tányért ott odébb kéne tenni, mielőtt a földön landol. (Ja igen, mert azért az sem mindegy, hogy előtte még levizsgáztam patológiából, Jóisten segítségével, négyesre.)

Amúgy még mindig félelmetes, hogy milyen Anyukám van. Megint megmondta a "tutit", mármint nem csak azt, amit az elején írtam, hanem sokkal-sokkal többet. Szeretnék egyszer majd csak fele olyan bölcs és jóságos és fantasztikus lenni, mint ő.

U.i.: If you give a little love, you can get a little love of your own :) Egyébként, ha az élet értelmét kérdezné valaki, szerintem ez az. Hittel is és hit nélkül is, mindenképp (persze hittel azért sokkal jobb). Mindegy, ki mit gondol arról, hogy hogyan, miért pottyantunk ide, ha már itt vagyunk, legalább próbáljuk kicsit könnyíteni egymás számára az ittlétet. "Egyikünk sem él önmagának, mindannyian másokért vagyunk.", mondta Nazianzi Szent Gergely, akiről amúgy semmit nem tudok sajnos, de ezt a mondását nagyon-nagyon szeretem.