ÖNN

Azaz Ötödik Narancs Napok, és ha valaki még így sem értené, mkk-s kiscsoportos hétvége. Az ilyesmikről én impulzusokat, pillanatok hozok haza mindig, olyasmiket, mint egy esti játék, egy éneklés-gitározás, egy ölelés, egy mosogatás, egy csend, életem első biliárdozása, egy mese (vagy ezúttal több is). Hogy mondjak ennél érthetetlenebbeket, egy két méteres tacskó, egy köldök, egy evőverseny, "cicák a kanapén", Néró, a tüsik Vackorvégről és a nevetés hazafelé a metrón. De most legeslegfőképpen az imaóra, amiből két dolgot osztanék itt meg. Mert Szent Ágoston mondta jól, "nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned."

Egy: egy vers.

Reményik Sándor:
Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

És kettő: egy zene. (Lehet, hogy átélhetőbb a videó nélkül, akár csukott szemmel. Mindenesetre ez talán a legszebb gitáros ének, de legalábbis most nekem ez a lehető legfontosabb és a lehető legtöbb.)

a Csipkerózsika-projekt

Úgy döntöttem, hogy Csipkerózsikát fogok játszani. Majd küldjetek valakit 100 év múlva, aki felébreszt (és igen, nem fogok haragudni, ha a hercegem lesz az)... Valahogy lényegesen képesebbnek érzem magam erre, mint annak a fél tonnányi kérdésnek a megválaszolására, amikkel tele van a fejem, nem is beszélve néhány nem elhanyagolható döntésről, amik rám vár(ná)nak. Na ez annyira tipikus én, már megint csak a menekülés.

Más: Vajon miért félünk annyira a csendtől?

Hazakísértek ma a narancsok (többé-kevésbé véletlenül, eredetileg csak nekiindultunk sétálni, aztán valahogy így alakult), és elmeséltem nekik, hogy múltkor, mikor késő este jöttem haza, milyen elképedéssel vettem észre, hogy az egész utcánkban egyetlen hang sincs az én csizmám kopogásán kívül. Meg is álltam ellenőrizni a kérdést, és olyan néma csönd támadt körülöttem, amilyet talán életemben soha nem hallottam még Budapesten. Ijesztő volt ez a némaság egyedül az éjszakában, mondtam nekik, és megértően bólogattak. Aztán ahogy elmeséltem, elhatároztuk, hogy most is kipróbáljuk, megálltunk mindannyian, és újra ugyanazt tapasztaltuk. Bár így persze egyikünk sem félt.

Most viszont arra gondolok, hogy miért is volt egyedül ijesztő? Mi olyan félelmetes a csendben? Hogy szokhattuk meg ennyire az állandó zajt, hogy már meglepődünk, sőt, megijedünk, ha megszűnik? Nem a csendnek kéne természetesnek lennie? (Éles kontraszt, reggel a buszon egy srác pihent csukott szemmel az egyik széken, olyan hangos volt a fülében a zene, hogy túlzás nélkül a fél busz azt hallgatta, ki morcosan, ki furcsállkodva, ki pedig unottan nézve őt. De még ehhez is jobban hozzá vagyunk szokva itt Budapesten, mint a természet csendjéhez, amitől megijedünk. Talán erre szokás azt mondani, hogy a feje tetején áll ez a világ.)

aktuális

Zelk Zoltán:
Rövid téli vers

Legyen végre kikelet,
mert különben kikelek
magamból.

Pedig ma már egész jól indult, mondjuk ez a napsütéses-szerintemkizárthogymínuszfoklegyen-hóesés a Kálvinon meg a Móriczon meg a házunk előtt (miközben Gyömbér, a szomszéd kutyus összenyalogatta a térdemet, amit akkor vettem észre, mikor már átázott a harisnyám) nem volt semmi. De most, hogy a napsütés (itt legalábbis) nem maradt meg, a hó viszont annál inkább... Nem akarok igazságtalan lenni, tényleg nagyon szép, de mégis, én már nem tudok nem a tavaszra szavazni.

Amúgy bocsánat a hanyagolásért, most kenhetném arra, hogy egész múlt héten beteg voltam és még mindig nem vagyok teljesen jól, de az igazi indok inkább volt az, hogy nem tudtam, mit írjak. Valahogy semmi nem akadt, ami kiblogolható lett volna. De igyekszem összeszedni magam (aminek az első lépéseként menni kéne tanulni). Bár igazából úgyis tudom, hogy ehelyett szét fogok esni ha tényleg megjön a tavasz, a tavaszt nem olyannak találták ki, hogy attól az ember összeszedje magát, sőt. (Egyébként most megint elállt a hó és kisütött a nap, úgy tűnik, nehezen megy nekik ez a megegyezés ma. De azt hiszem, nekem meg lassan ideje felfüggesztenem ezt az időjárás jelentést, és áttérnem a máj és az epeutak patológiájára.)

bent on getting by

Ez a szám van bennem mostanában, vagyis azt hiszem, előbb jutott eszembe az üzenete, azután arról a szám. Mert igazából azt érzem, hogy úgy elvagyok. Voltaképpen eléggé jól érzem magam. Mindenem megvan, nem szenvedek semmiben hiányt, és ott vannak a barátaim, ami fantasztikus. Ma is megmásztuk a Gellért-hegyet Böbével, Verussal és Lacival, gyönyörű szép volt és vicces, hétvégén meg a KELET-en voltunk, csupa boldogság. A legsúlyosabb problémáim kimerülnek a "sokat kell tanulni" és az "álmos/fáradt vagyok, korán van az a nyolc óra"-szintjén, ami, lássuk be, elég nevetséges. Ráadásul már az egyetemen sem érzem olyan egyedül magamat, ami nem is olyan régi csoda. Szóval úgy igazán és őszintén, minden rendben, sőt, minden jó. És mégis, annyira, de annyira semmilyen.

Bizonyos szempontból régi ismerősöm ez az érzés, de van benne újdonság is. Régen, amikor még kihagytam a számításaimból a Jóistent, annyira értelmetlennek láttam a világot, mint ahogy szerintem csak emberi szinten nézve az is. Most kevésbé értelmetlennek látom, inkább tényleg, olyan semmilyennek. Azt hiszem, kicsit úgy érzem, hogy ezt a mostani leckét már megtanultam. Egyébként fantasztikus volt, szó se róla. Megtaláltam a helyemet egy közösségben, ahová végre tényleg odatartoztam, egyszerűen azért, mert szerettek, ami egy csoda. Gimis korom általános érzése, a magány lassan elmaradt az életemből, ami hihetetlen élmény volt. Megtanultam, hogy szerethető vagyok. Vagy megtanultam szerethetőnek lenni? Nem is tudom pontosan. Azt hiszem, ez a kettő eléggé összefügg. Elképesztően nehéz szeretni valakit, aki nem hiszi el magáról, hogy szerethető.

De mondom, ez a lecke megvolt. És most úgy érzem, hogy ez még nem lehetett minden... Nem hiszem, hogy Isten arra hívott volna meg, hogy találjam meg a helyemet, tanuljam meg ezeket a leckéket, aztán üljek a babérjaimon békésen mosolyogva, egy ilyen közepesen semmilyen, kellemes, de semerre sem mozduló állóvízben. Lennie kell tovább. Mostmár több kell nekem ennél. Nem elég a "fine", nem elég a "just ok". Ha van "just ok", akkor lennie kell feljebb is. Lassan ideje lenne nem a félelmeim által meghatározott életet élni, mint eddig... "Lehet, hogy a bátrak nem élnek örökké, de aki fél, az egyáltalán nem él" vagy hogy van az, na igen, a Neveletlen hercegnő naplója filmben, mert úgyis olyan jó helyekről tudok idézni. De egyébként egészen komolyan. Itt van az orrom előtt a választás, hogy folytatom, amit eddig, ezt a jókislányosdit, aki mindig azt csinálja, amit az ő elképzelése szerint mások várnak tőle, akinek lehet egy átlagos, közepesen boldog élete, amire közepesen kevéssé vágyik; vagy elindulok, és legalább egy pár százalékot megvalósítok abból, amit igazán szeretnék, életemben először nem számolva a szerintem várható következményekkel tíz-húsz-negyven évre előre. És persze, mint megszokhattuk, nekem halvány lövésem sincs, hogy mit tegyek. (Azon kívül, hogy első, pici lépésként megpróbálok valami hasznos elfoglaltságot találni magamnak a péntek délelőttjeimre, ha már úgysincs órám. Valami árva/fogyatékos/egyéb hátrányos helyzetű gyerekekre gondolok első sorban, vagy persze betegekre, még nem döntöttem el, mennyire cél, hogy valami kórházban kössek ki, de valószínűleg nem igazán.)

Egyébként azt hiszem, annál rosszabb dolog nem történhet velünk, mint hogy nem azt az életet éljük, amit Isten szánt nekünk. Az egyetlen, ami biztos az az, hogy az Ő terve jó, tűnjön bár akármilyennek. A legveszélyesebb, amit tehetünk, ha a saját fejünk után megyünk ahelyett, hogy Őt követnénk. (És nem utolsó sorban elképesztő, mennyire nehéz ezt átvinni a gyakorlatba.)