a Csipkerózsika-projekt

Úgy döntöttem, hogy Csipkerózsikát fogok játszani. Majd küldjetek valakit 100 év múlva, aki felébreszt (és igen, nem fogok haragudni, ha a hercegem lesz az)... Valahogy lényegesen képesebbnek érzem magam erre, mint annak a fél tonnányi kérdésnek a megválaszolására, amikkel tele van a fejem, nem is beszélve néhány nem elhanyagolható döntésről, amik rám vár(ná)nak. Na ez annyira tipikus én, már megint csak a menekülés.

Más: Vajon miért félünk annyira a csendtől?

Hazakísértek ma a narancsok (többé-kevésbé véletlenül, eredetileg csak nekiindultunk sétálni, aztán valahogy így alakult), és elmeséltem nekik, hogy múltkor, mikor késő este jöttem haza, milyen elképedéssel vettem észre, hogy az egész utcánkban egyetlen hang sincs az én csizmám kopogásán kívül. Meg is álltam ellenőrizni a kérdést, és olyan néma csönd támadt körülöttem, amilyet talán életemben soha nem hallottam még Budapesten. Ijesztő volt ez a némaság egyedül az éjszakában, mondtam nekik, és megértően bólogattak. Aztán ahogy elmeséltem, elhatároztuk, hogy most is kipróbáljuk, megálltunk mindannyian, és újra ugyanazt tapasztaltuk. Bár így persze egyikünk sem félt.

Most viszont arra gondolok, hogy miért is volt egyedül ijesztő? Mi olyan félelmetes a csendben? Hogy szokhattuk meg ennyire az állandó zajt, hogy már meglepődünk, sőt, megijedünk, ha megszűnik? Nem a csendnek kéne természetesnek lennie? (Éles kontraszt, reggel a buszon egy srác pihent csukott szemmel az egyik széken, olyan hangos volt a fülében a zene, hogy túlzás nélkül a fél busz azt hallgatta, ki morcosan, ki furcsállkodva, ki pedig unottan nézve őt. De még ehhez is jobban hozzá vagyunk szokva itt Budapesten, mint a természet csendjéhez, amitől megijedünk. Talán erre szokás azt mondani, hogy a feje tetején áll ez a világ.)