status post operationem

Sőt, post tonsillectomiam, hogy még menőzzek kicsit. Na jó, ez nem szép dolog, úgyhogy váltsunk magyarra, tehát műtét utáni állapot, pontosabban mandulaeltávolítás utáni.

Eredetileg azt terveztem, hogy írok a műtétről egy szép beszámolót, hátha valaki idetalál, aki ilyesmire várakozik, és legalább elolvashatja, mire számítson. A valóság viszont keresztbe tett nekem picit, mert nem lett annyira szép a történet, mint reméltem... Azért persze megijedni sem kell, komoly bajok nem voltak, csak néhány kisebb kalanddal volt több a vártnál. Szóval hosszú leszek, de cserébe részletes (nyugi, annyira azért nem, hogy valaki rosszul legyen tőle).

Az eseménysorozat kulcsa az, hogy engem nem altattak, hanem helyi érzéstelenítés mellett műtöttek (felajánlották az altatást, de egyrészt úgy voltam vele, hogy ne már, orvostanhallgatóként muszáj kibírnom, másrészt az altatás csomó plusz macera meg kivizsgálás, kb nagyobb bonyodalom, mint egy ekkora műtét - mármint ezt gondoltam én előre). Így tehát, miután megkaptam a seduxen-atropin injekciómat (nyugtató és ACh-csatorna blokkoló, utóbbi talán a nyálelválasztás mérséklésére?), szépen a saját lábamon, gyalog, tetőtől talpig pizsamában vezettek be a műtőhelyiségbe. Ez olyan közepesen volt komoly, nem az az igazi "hard core" műtő zsilipeléssel meg mindennel, csak egy kisebb valami, közepes fokú sterilitási feltételekkel. (Azért persze bemosakodott az orvos, meg rendesen a műtősségédek adták rá a köpenyt és a kezébe a műszereket, de nem volt olyan halál komoly az egész, mint egy igazi nagy műtéten, ami nyilván nem is lett volna indokolt, hiszen semmit nem vágtak fel, a szájüregünk pedig amúgy sem steril, úgyhogy kevés értelme lenne a teljes sterilitásra törekedni.) Először az egyik segéd (nem tudtam teljesen felmérni a szerepeket, hogy ő most asszisztens volt vagy műtősnő vagy micsoda, igazából nekem leginkább egy fiatal rezidens orvosnak tűnt, de ezek az infók nem egészségügyiseknek úgysem számítanak) fújkálta tele a torkomat háromszor egymás után lidokainos (helyi érzéstelenítő) spray-vel, előre felhívva a figyelmemet, hogy mire számítsak ettől, és hogy nem lesz túl kellemes. Hát nem is volt az, keserű volt, zsibbasztott, "gombóc nőtt a torkomban" tőle és kicsit olyan érzés volt, mintha nem kapnék levegőt, állítólag mert nem éreztem a levegő áramlását, de egyébként természetesen kaptam. Na jó, különben nem volt persze vészes, végeredményben ez egy műtét, nem egy tengerparti nyaralás, úgyhogy ennek megfelelő hozzáállással teljesen átlagos volt. Mindez a műtő "előterében" történt, és azért, hogy utána ne fájjanak nagyon az érzéstelenítő injekciók.

Ez után mentünk be a műtőbe, ahol ugyanúgy maradhattam a pizsamámban, csak beterítettek egy nagy zöld lepedővel a nyakamtól lefelé, beültettek egy székbe és kaptam a ölembe egy vesetálat (vese - bab - alakú tál), hogy majd abba lehet köpködni meg miegyéb. Aztán meg is kaptam az injekciókat, azt hiszem, talán hármat-hármat mindkét oldalra. Azt mondták, hogy ez után "húzást-nyomást" érezhetek, de éles fájdalmat nem, úgyhogy ha azt észlelnék, azt jelezzem. (Utóbb kiderült, hogy az a "húzás-nyomás" igazából a fájdalom alsó határát akarja kifejezni, legalábbis én arra jutottam.) Azután száj kinyit, szájon keresztül kell lélegezni és mehet a menet.

A jobb mandulámmal kezdte a dokinéni, egész gyorsan, gond nélkül kint volt, még meg is mutatták nekem. Utána jött a kevésbé szórakoztató rész, az utóvérzés, aminek nem feltétlenül kellett volna lennie... Valószínűleg nekem azért volt, mert egyrészt még mindig gyulladt volt a mandula (amivel az alap állapotnál nagyobb vérbőség jár), másrészt úgy vettem ki, hogy valami eret is rossz helyre növesztettem (ilyesmi megesik), így az orvos nem számított rá (pedig tényleg nagyon ügyes és gyakorlott volt), és elkaszálta. Szóval ezzel megküzdöttünk kicsit, én hiába próbáltam megállni az öklendezést, nem mindig sikerült, ettől viszont ő nem nagyon tudta lekötni az eret, meg nem is nagyon látott... De szerencsére elég hamar elállt a vérzés maga, utána már csak azért szenvedtünk, mert a dokinéni biztosra akart menni a későbbi bevérzések ellen (mondván, hogy "orvosgyerekekkel és orvostanhallgatókkal mindig baj van", rám pedig mindkettő igaz). Aztán a másik mandulámmal már sokkal kevesebb baj volt, bár az a csúnya ér ott is szórakozott velünk, de ezúttal már nem volt olyan váratlan a dolog, az orvos gyorsan elállította a vérzést, így én is jobban viseltem a megpróbáltatásokat és ő is sokkal jobban tudott dolgozni. Mondjuk elég nehezen találta meg a vérzés forrását, úgyhogy párszor ki kellett sütni (azt a másik oldalon is), aminek elég vacak íze van :), dehát ez a legkevesebb. Ez után már csak annyi maradt hátra, hogy levéve rólam a zöld lepedőt egy kicsit "kétségbe estek", mivel a lepedőn át véres lett a pizsamám, és hát "mit fognak gondolni az emberek odakint", úgyhogy megpróbálták lemosni picit :), meg a doki megkérdezte, hogy na, akkor leszek-e fül-orr-gégész, erre nem lehetett mást mondani, mint hogy háááát... :) Aztán beültettek egy tolószékbe (persze nyilván el bírok menni a saját lábamon is, ha muszáj, de azért elég gyenge voltam, úgyhogy jólesett) és visszatoltak a kórterembe.

Én úgy háromnegyed órára saccolom a kalandot, de simán lehet, hogy tévedek, az pedig biztos, hogy az említett erek miatt az enyém hosszabb volt az átlagosnál. A kórteremben aztán megint kaptam egy vesetálat meg törlőpapírokat azzal az instrukcióval, hogy akkor most két órán keresztül kicsurgatni mindent, nem nyelni, de nem is köpködni, két óra elteltével pedig elkezdeni inni. És hogy kb egy óra alatt el fog múlni az érzéstelenítő hatása, akkor kérhetek majd fájdalomcsillapítót. Hát, arra a bizonyos két órára a jó tanács: aludni kell!! De tényleg. Úgy repül el a leggyorsabban. Mert amúgy nem annyira jó, én legalábbis nagyon ittam volna már, meg tele volt a torkom alvadt vérrel, stb. Viszont, jó hír: nem is fájt nagyon, mikor elvben már kellett volna! Meg ez igazából azóta is áll, nem fáj jobban, mint egy átlag torok-/tüszős mandulagyulladás, ami persze megint nem a tengerparti nyaralás kategória, de én tényleg rosszabbra számítottam. A két óra leteltével pedig hallgatni kell a nővérekre és tényleg inni, meg utána egész nap, mert jót tesz, akkor is, ha az elején nehéz, hosszú távon megéri! Minél tovább nem iszik az ember, annál nehezebb újra kezdeni.

Egyébként volt még egy csodálatos (!) élményem ott a kórházban az eset után, aminek lehet, hogy külön bejegyzés járna, de mégis le fogom írni itt, mert félek, hogy eddig nem csináltam elég kedvet a műtéthez. Na jó, tény, hogy kissé protekciósnak kellett lennem a dologhoz, mert alapból beraktak egy kétágyas kórterembe egy ott dolgozó nővérrel, akinek közvetlenül előttem orrsövény-műtéte volt ugyanannál a doktornőnél, de "protekciós" voltából adódóan hazaengedték még aznap. Így este hat után egyedül maradtam a kórteremben, vagyis kettesben a csodálatos kölcsönkönyvemmel, amiről most nem írom meg ide, hogy kitől kaptam, mert nem akarom, hogy az illető személyiségjog-sértésnek élje meg a dolgot :) De majd el kell mondanom neki valahogyan, hogy mennyire hálás vagyok érte. A könyv pedig Michael Quoist: Beszélj nekem a szerelemről.  Tényleg lenyűgöző. Ott a félhomályos kórteremben, a Fortedol-tól (lánykori nevén Cataflam) teljesen lenyugodott torkommal, kiülve egy székre az ablak mellé, hol a könyvet olvasva, hol a szürkületbe lassan beleolvadó várost nézve, teljes csendben, egyedül... Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan béke bennem, mint akkor. És nem utolsó sorban, régen fakadt olyan könnyes szemű hálaima a szívemből, nem is annyira a műtétért, hanem úgy mindenért, így a Nagyhét kapujában. Egyszer bejött a nővér, nem is tudom már, mikor, kérdezte, hogy miért nem nézek tévét, ami nekem eszembe sem jutott, mondtam neki, hogy nem szoktam. Nem is lettem volna képes megtörni vele a csendet. Helyette lassan lefeküdtem szépen, este kilenckor az álommal hadakoztam, mert a nővér 10-re javasolta bevenni a fájdalomcsillapítót, hogy kitartson reggelig... Végül negyed 10-kor vettem be, és aztán aludtam, egyszer ébredtem fel éjszaka (és ittam egy bögre vizet, mert azt kell), aztán egyszer hatkor, míg végül 7-kor keltem fel. Itthon miért nem vagyok képes ilyesmire?

Szóval összességében: helyi érzéstelenítés mellett sincs mitől félni. Bár utólag, lehet, hogy mostmár az altatásra szavaznék, mert tudom, hogy nagyon sokszor akadályoztam az orvost a bénázásommal, szóval leginkább az ő érdekében... Nem vagyok túl büszke magamra, azt hittem, hogy jobban fogom viselni a megpróbáltatásokat, mint amennyire végül sikerült. De akkor most nem tudnám, hogy zajlik az ilyesmi, szóval a tanulmányaim szempontjából (nem mintha akarnék valaha is mandulát operálni, eszemben sincs) jó volt így.

Most pedig elküldöm magamat aludni, ha már az előbb úgy elmondtam, hogy milyen jó volt olyan korán, mostmár bőven ideje.