Ez a szám van bennem mostanában, vagyis azt hiszem, előbb jutott eszembe az üzenete, azután arról a szám. Mert igazából azt érzem, hogy úgy elvagyok. Voltaképpen eléggé jól érzem magam. Mindenem megvan, nem szenvedek semmiben hiányt, és ott vannak a barátaim, ami fantasztikus. Ma is megmásztuk a Gellért-hegyet Böbével, Verussal és Lacival, gyönyörű szép volt és vicces, hétvégén meg a KELET-en voltunk, csupa boldogság. A legsúlyosabb problémáim kimerülnek a "sokat kell tanulni" és az "álmos/fáradt vagyok, korán van az a nyolc óra"-szintjén, ami, lássuk be, elég nevetséges. Ráadásul már az egyetemen sem érzem olyan egyedül magamat, ami nem is olyan régi csoda. Szóval úgy igazán és őszintén, minden rendben, sőt, minden jó. És mégis, annyira, de annyira semmilyen.
Bizonyos szempontból régi ismerősöm ez az érzés, de van benne újdonság is. Régen, amikor még kihagytam a számításaimból a Jóistent, annyira értelmetlennek láttam a világot, mint ahogy szerintem csak emberi szinten nézve az is. Most kevésbé értelmetlennek látom, inkább tényleg, olyan semmilyennek. Azt hiszem, kicsit úgy érzem, hogy ezt a mostani leckét már megtanultam. Egyébként fantasztikus volt, szó se róla. Megtaláltam a helyemet egy közösségben, ahová végre tényleg odatartoztam, egyszerűen azért, mert szerettek, ami egy csoda. Gimis korom általános érzése, a magány lassan elmaradt az életemből, ami hihetetlen élmény volt. Megtanultam, hogy szerethető vagyok. Vagy megtanultam szerethetőnek lenni? Nem is tudom pontosan. Azt hiszem, ez a kettő eléggé összefügg. Elképesztően nehéz szeretni valakit, aki nem hiszi el magáról, hogy szerethető.
De mondom, ez a lecke megvolt. És most úgy érzem, hogy ez még nem lehetett minden... Nem hiszem, hogy Isten arra hívott volna meg, hogy találjam meg a helyemet, tanuljam meg ezeket a leckéket, aztán üljek a babérjaimon békésen mosolyogva, egy ilyen közepesen semmilyen, kellemes, de semerre sem mozduló állóvízben. Lennie kell tovább. Mostmár több kell nekem ennél. Nem elég a "fine", nem elég a "just ok". Ha van "just ok", akkor lennie kell feljebb is. Lassan ideje lenne nem a félelmeim által meghatározott életet élni, mint eddig... "Lehet, hogy a bátrak nem élnek örökké, de aki fél, az egyáltalán nem él" vagy hogy van az, na igen, a Neveletlen hercegnő naplója filmben, mert úgyis olyan jó helyekről tudok idézni. De egyébként egészen komolyan. Itt van az orrom előtt a választás, hogy folytatom, amit eddig, ezt a jókislányosdit, aki mindig azt csinálja, amit az ő elképzelése szerint mások várnak tőle, akinek lehet egy átlagos, közepesen boldog élete, amire közepesen kevéssé vágyik; vagy elindulok, és legalább egy pár százalékot megvalósítok abból, amit igazán szeretnék, életemben először nem számolva a szerintem várható következményekkel tíz-húsz-negyven évre előre. És persze, mint megszokhattuk, nekem halvány lövésem sincs, hogy mit tegyek. (Azon kívül, hogy első, pici lépésként megpróbálok valami hasznos elfoglaltságot találni magamnak a péntek délelőttjeimre, ha már úgysincs órám. Valami árva/fogyatékos/egyéb hátrányos helyzetű gyerekekre gondolok első sorban, vagy persze betegekre, még nem döntöttem el, mennyire cél, hogy valami kórházban kössek ki, de valószínűleg nem igazán.)
Egyébként azt hiszem, annál rosszabb dolog nem történhet velünk, mint hogy nem azt az életet éljük, amit Isten szánt nekünk. Az egyetlen, ami biztos az az, hogy az Ő terve jó, tűnjön bár akármilyennek. A legveszélyesebb, amit tehetünk, ha a saját fejünk után megyünk ahelyett, hogy Őt követnénk. (És nem utolsó sorban elképesztő, mennyire nehéz ezt átvinni a gyakorlatba.)
"Elképesztően nehéz szeretni valakit, aki nem hiszi el magáról, hogy szerethető."
VálaszTörlésAzt mondják, az első lépés, hogy megtanuld szeretni önmagad, mert hát, ha te nem szereted magadat, akkor hogyan várhatnád el másoktól, hogy szeressenek?
Egyébként mostanában én is gondolkozom ilyeneken. Beszéltünk is róla, amikor nálam voltál, hogy most már tényleg megpróbálok nem foglalkozni azzal, mit gondolnak mások, ha ezt mondom, vagy azt teszem, mert baromi fárasztó így élni, hogy az embernek folyton ilyenekre kell odafigyelnie. Míg otthon élek, kénytelen vagyok ott így tenni, de bárhol máshol nem teszek így. És ebbe beletartozik az is, hogy már nem érdekel, ki mit gondol a terveimről (kivéve téged meg a többi barátomat :) ).
Most lehet, hogy egy vitát robbantok ki, de ha azt az utat követed, amit Isten kijelöl neked, és nem a sajátodat (bár azt hiszem, a kettő ugyanaz is lehet), akkor ez nem olyan, mintha megint valaki másnak akarnál megfelelni, és nem magadnak?
És azt hittem, ennek a mondatnak
"Egyébként azt hiszem, annál rosszabb dolog nem történhet velünk, mint hogy nem azt az életet éljük, amit Isten szánt nekünk."
az lesz a vége, "mint hogy nem azt az életet éljük, amit szeretnénk". A "szeretnénk" alatt nem kell nagy dolgokra gondolni: egyszerűen csak arra, hogy az ember ne érezze úgy, hogy megfullad a saját életében, hogy éjszaka, mikor ébren fekszik az ágyban a plafont bámulva, ne gondoljon állandóan utálattal az elkövetkezendő napokra ebben az életben, hogy... Érted, ugye? Vagy ismételten csak félrebeszélek?
Drága :) Az a helyzet, hogy a kettő - az élet, amire én vágyom, és az élet, amit Isten szán nekem - egy és ugyanaz. Ez a legegyszerűbb és leglogikusabb dolog a világon: Isten - az az Isten, akit én ismerek, akiben én hiszek - jóságos, és nagyon szeret minket. Mit kívánnál annak, akit nagyon szeretsz? Azt, hogy boldog legyen, hogy elérje az álmait, hogy teljesüljenek a legnagyobb vágyai, nem? Hát Ő sincsen másképp ezzel. Azt szeretné, ha hagynánk, hogy teljesítse az álmainkat, hiszen nem azért teremtett ilyen álmokkal, hogy aztán kiszúrjon velünk azzal, hogy sosem kaphatjuk meg őket! Aki igazán szeret, aki jóságos, az jót akar neked, és soha nem akar rákényszeríteni olyasmire, amiben szenvedni fogsz! Ez egészen logikus és egészen biztos.
TörlésAz én bajom az, hogy félek. Nem is tudtam, hogy ennyire nehéz elindulni az álmaid felé, a biztosból a bizonytalanba... Meg hát éppen ez az, hogy elindulni a saját utadon, Istennel, ahhoz néha az összes körülötted lévő emberrel szembe kell menni, beleértve azokat, akiknek eddig épp megfelelni próbáltál... És egyébként, Istenben pont ez az egyik legjobb, hogy Neki soha de soha nem kell küzdelmek árán megfelelni, mert Ő teremtett meg, és Neki tökéletesen megfelelsz úgy, ahogy vagy, hiszen Ő akarta, hogy ilyen legyél :)
Ó, akkor értem :)
TörlésJaj, örülök neked. Tökre a Sorsügynökség jutott eszembe, bár az eléggé az ellenkezőjét mondja, azért jó film.:)
VálaszTörlésTali hamarosan? :)
Nem ismerem a Sorsügynökséget, de mindjárt utána nézek ezek után :) (Mihez képest mondja az ellenkezőjét?)
TörlésÉs igen, mindenképp!! Kedd délután? Van egy jókora lukam, amivel úgysem tudok mit csinálni, kb fél háromtól. (Ja és most néztem, én írtam neked face-n arról a bizonyos első bekezdésről, azt nem kaptad meg?? Nem értem a dolgot...
Nem kaptam meg, az tuti, a legutosó üzid jan 8án jött. A kedd nem jó, fél 7ig benn leszek előreláthatólag... Még nem tudom, hogy lesz a hetem, de mondjuk a szerda v péntek délután valszeg jó lesz.
VálaszTörlés(Ahhoz képest, hogy az Isten által szabott út a legjobb. Arról szól végülis, hogy volt két ember, egymásbaszerettek, pedig nem kellett volna, mert nem ez volt a "sorsuk", de nem lövöm le a poént, szerintem jó film:) )