rólam szól

Ezek vagyok én mostanában:

- "Ne menj a romok közé!" Ott nincs élet és nincs jövő, és nem tesz jót.

- "A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne." /Hamvas Béla/

- az, hogy elmentem hétfőn kezdő jégtáncolni (és nem kértem senkit, hogy jöjjön velem, elmentem egyes-egyedül, saját magamért, és annyira jó volt, és ennél már csak akkor lesz jobb, ha kicsit kevésbé fogom magam minden percben az elesés határán érezni)

- az, hogy ma rorate után elsétáltunk Borsival gyalog a Móricztól a Blaháig, majd még onnan a Corvin negyedig, és beszélgettünk, és ettünk sajtos pogácsát, és hideg volt és köd (ami úgy látszik, néha még nekem is jól esik), és egymásba karoltunk, és már volt, hogy a hó is esett

- sok tarkabarka farmakológia (gyógyszertan) táblázat és jegyzet, meg a hozzá való csokis-kókuszos puding

- ez a három vers (nem feltétlen sorrend, és nem túl jók a linkek, de ezek voltak a legjobb lehetőségek):

Reményik Sándor: Maradj velem! (mert hangulat)

Reményik Sándor: Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz (ez is leginkább)

Reményik Sándor: Ó, Istenem (Csépányi Gábor atya hozta a kbk-s lelkigyakra és magáért beszél)

- ez a három szám (körülbelül ebben a sorrendben, nem akarom őket kitenni nagyban, mert sok lenne, de hallgassátok meg):

Exactly who we are is just enough (when you feel like giving up 'cause you don't fit in down here - de úgy az egész)

That makes us realise we have it all (life is beautiful)

You make beautiful things out of the dust

Isten mosolya

Éreztétek már, hogy az igaz szeretet tényleg végtelenül szabaddá tesz? Hiszen az igaz szeretet valóban feltétlen, magában foglalva ezzel, hogy nincs kötve a viszonzottság feltételéhez sem. Nincs ennél felszabadítóbb, boldogabb érzés! Szabaddá tesz minden görcstől, az önzés csapdáitól, a magunkba zárkózástól, ami folyton a viszonzás jeleit kutatja, és ha ad is, csak azért ad, mert valójában ő az, aki kapni akar. És persze számba vesz minden egyes cseppet, amit kap vagy kapni vél, de mindig kevésnek fog tűnni, sosem lesz elég. Az igaz szeretetben ezek nincsenek! Az igaz szeretet a teljes kinyílás, nem is hasonlít erre a bezárkózó, kuporgató szeretetvadászatra. Az igaz szeretet maga a felhőtlenül boldog szabadság, mert mindettől megszabadít és szélesre tárja a szíveket. Bármikor adható, örökké ingyenes és földi erővel el nem vehető, független és boldog.

"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat. Nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha." /na, ki tudja, hol van ez? ... 1Kor 13,4-8 :)/

És tudjátok, mit? Én még mindig állítom: szerintem az Isten tényleg boldog! Mert hiszen szerettetek már valakit így, igaz szeretettel? Szeretettetek már valakit anélkül, hogy kutattátok volna viszonzása jeleit? Volt már, hogy örültetek valakinek egész egyszerűen azért, mert létezik? Voltatok hálásak Istennek csak azért, mert megteremtett valakit és az utatokba hozta, anélkül, hogy azt néztétek, vajon a másik is érez-e hasonlót? Ha tényleg éreztetek már ilyet, akkor tudjátok, mekkora boldogság ez. És ha még a mi legnagyobb igyekezetünk ellenére is tökéletlen szeretetünk is képes ilyen boldogságot okozni, akkor mekkora boldogságot okozhat a tökéletes szeretet, amit Isten érez irántunk! Én szeretem azt hinni, hogy a sok dolga közepette Ő néha tényleg csak lepillant a földre, és azt mondja egy mellette álló angyalnak: "Nézd! Ott van a gyermekem! Ő nem tudja, hogy figyelek rá, de most segíteni fogok neki - látod, hogy elmosolyodott? Milyen gyönyörű a mosolya!" És mosolyog Ő is. Szeretem hinni, hogy az Isten boldog, és az ő szemével, a szereteten keresztüli látással sokkal szebb a világ, mint amilyennek idelentről tűnik néha.

(Ági sokat tanult a hétvégén a szeretetről.)

nyafiidőre nyafiblog

Ez az idő pont olyan, hogy így életem első egyetemi órájának a megtartása után a következő elképzeléseim vannak arról, hogy mit kezdjek az életemmel:

- elmegyek pitekészítőnek, és fincsi, illatos pitéket fogok sütni mindenkinek, akit szeretek, meg akiket jó kedvre kell deríteni, meg egyáltalán, mindenkinek. Nem mintha pillanatnyilag tudnék olyat, de ami késik, nem múlik.

- minden reggel elindulok, és meglátogatom a beteg gyerekeket, játszom velük, mesélünk és énekelünk, és mosolyt csalok az arcukra

- körbeutazom a földet egy hőlégballonnal.

Amúgy minden rendben, és nem vagyok rá büszke, hogy már megint csak nyafizom, szóval elnézést, majd igyekszem. Meg amúgy az óra sem lehetett olyan rossz, mert a felügyelő tanár kb fél óra után kiment és a következő másfél órára egyedül hagyott a csoporttal, felteszem ez a bizalom jele (persze nyilván adja magát a b verzió, hogy nem bírta tovább elviselni, annyira rossz volt :P), de azért mondjuk néhol jobban is képben lehettem volna, úgy érzem. Annyi nálam sokkal okosabb ember szaladgál körülöttem, mi a csudát kerestem pont én annál a táblánál. Na de mindegy, amúgy meg elküldtem a pénteki bejegyzésemet is, amit nem is tudom már, hogy akkor miért nem tettem meg.

Most pedig sürgősen farmakológia következik.

éjszakai napsütés

Néha bölcsebbnek kell lennünk a vágyainknál. (Bármi következik is most ebből rám nézve.)

Amúgy tegnap este hazakísértek a narancsok (hatan abból a hétből, akik a szünet vagy a kezdődő hosszúhétvége ellenére ott voltak a köziben rajtam kívül), teletömték Gyömbérkutyát csokival és úgy egyáltalán tündérek voltak; ma meg a Balcsin olyan gyönyörű idő volt és olyan csend, hogy az elrepülő madarak szárnysuhogását is hallani lehetett, aztán az unokatesóméknál két világraszólóan aranyos pulikölyök várt minket; ráadásul még a képek is megérkeztek Böbe esküvőjéről. Így azért már egészen nehéz boldogtalankodni.

a második

Rettenetes, hogy mennyire el vagyok kényeztetve. És hogy mennyire nem tudom kezelni a nehézségeket. Meg ez az idő is az. Arról nem is beszélve, hogy mennyi csokit eszem.

Viszont a világ második legszebb városában lakom.


((Amúgy ez az egész igazából megint a hegyről lemenős történet. Mikor valaki le akar szedni onnan, akkor nyafogni kezdek és morcos leszek és összebeszélek egy rakás butaságot, miközben az egyetlen őszinte mondat, amiről az egész szól, az lenne, hogy "ne már, nem akarok lemenni, hagyjatok békén!!". Kisasszony, elő kellene mászni abból a hetedik toronyszobából, és felnőni végre.))

s te valahogy nem találod a helyed

Néha égető szükségem van rá, hogy szigorúak legyenek velem. Mint a Babits-féle Jónás könyvében: "Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten."

Már vagy két hónapja újra és újra eszembe jut, hogy szeretnék egy zsolozsmáskönyvet. Olyan szépet, régit, igazit. És főleg szigorút. Szigorút, rendezettet és tisztát. Mert kell az is, ahogy tegnap vagy negyven percet ültem a földön a Jézuskánál (ahogy Böbém mondaná, szóval Szentségimádáson) a gondolataimmal, hiszen az Isten tényleg közelebb van hozzánk, mint a saját lélegzetünk (ezt idézem valahonnan, de nem nagyon találom az eredetit). De most nagyon kellene a másik oldal is, egy orgonás, talán néhol latin mise egy tömjénillatú, félhomályos nagy templomban, szerzetesek régi, tiszta imádságai, az egyház évezredes hagyományát követő szokások. Közel van az Isten, de egyszersmind távol is, és kell látni azt is olykor, saját kicsinységünket, véges, esendő voltunkat a Mindenhatóval szemben. Hiányzik most a régebbi korok tiszta, istenfélő áhítata, a szent messzeség érzése. Annyira kellene ebbe a mai, szanaszét világba a régi rendből legalább ennyi. Serva ordinem et ordo servabit te. (Azaz tartsd meg a rendet és a rend megtart téged, bár sajnos ennyire nem vagyok jó, régen magamtól is ment ez latinul, ma még a google-ben megtalálásához is Matyi kellett.)

De arra is gondoltam, hogy talán Indiába kellene menni. Levenni a cipőt és csak mezítláb lépni a szent helyekre, napokig egy szót sem szólni, olyan ruhákba öltözni, ami nem tesz különbséget férfi és nő között... Vagy mondjuk Tibetben leülni a hegytetőn, és csak elnézni, ahogy a kolostor előtt imamalmokat forgat, imazászlókat lobogtat a szél. Érezni, hogy eredetétől fogva szent ez az egész hatalmas világ, csak meg kellene látni és így azzá kellene tenni. Azzá kellene lenni. (Bár az sem kizárt, hogy épp ezen gondolatok ellen is elkelne nekem az a zsolozsmáskönyv. Egy ember csak egy úton akarjon járni, különben eltéved.)

Marci pedig ígért nekem ilyen "alter zenéket", amiket ő szokott hallgatni, de persze nem küldött, ami nem lepett meg. De hát ő ezzel együtt a mi Marcink, akinek így is épp eléggé hálás vagyok a csütörtök estéért. Különben meg jó nekem ez is, sőt. ("s te valahogy nem találod a helyed", hm...)

a legnagyobb kérés

Mikor múlt hét csütörtökön egy sóhajtás kíséretében azt találtam mondani, hogy "az élet bonyolult", Pisti megkérdezte, hogy "miért, egyszerre két fiúba vagy szerelmes?", mert szerinte a lányok akkor szokták ezt mondani. Mondjuk nincs így, de ettől még az állítást fenntartom.

Csak azt az egyet ne hagyd, Istenem, hogy valamilyen módon útjába álljak a Te akaratodnak.

A legnagyobb kérés

"Legyen meg a Te akaratod!"
Ha elkerülnek a gondok, a bánatok,
Könnyű kimondani ezt a mondatot.
De, ha nehéz órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog?
Ha éjszakának tűnnek a nappalok,
Akkor nehéz eltördelni ezt a mondatot,
Hogy "legyen meg a Te akaratod!"

Inkább sikoltanék, Atyám óh, ezt ne! Ne!
Miért kellett ennek így történnie?
És a szívem keserű lázadásba jut,
Ha érthetetlen előtte az út,
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket,
Én Istenem! Hát ez a szereteted?

Azután lassan elcsitul, "bocsáss meg, óh Atyám!"
Hisz Te szeretsz engem mindig igazán.
A kínban vergődő szívemmel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Akaratod ellenemre is véghez viheted,
Szívem mégsem lesz ettől csöndesebb.

Taníts meg hát Hozzád méltón imádkozni,
Hogy ne csak szájjal, de szívemből is tudhassam mondani:
"Legyen meg a Te akaratod,
Ahogy Te akarod, mégse úgy, ahogy én.
Mert a békesség csak így lesz az enyém."

Lehet az út tövises, meredek,
Amerre Te vezetsz, arra én bátran mehetek,
Mindennapi kérésem így csupán egy marad:
Add, hogy csupán Téged kívánhassalak.
Legyen minden úgy, ahogy Te akarod,
Ha az éj temet, ha a Nap nevet.

Fogd meg hát a kezem,
Fogadd el újra a szívem.
Ha az utam célját el is takarod,
Hiszek Benned!
Legyen mindig meg a Te akaratod!

ideje már

Igyekszem visszatérni... Visszarázódni, visszaszokni. Ideje végre.

Nem szoktam ilyen nagy szüneteket tartani, és még ennél jóval kevesebb után is olyan nehéz tud lenni az újrakezdés. Nagyon sűrű volt, és még mindig az az életem, amivel persze semmi baj nincs, de ilyenkor aztán csak annál nehezebb az írás. Most hadarjam el gyorsan, hogy mi minden történt? A "leányságomat" a vitorlástáborban, hogy a horvát Sibenik belépett életem kedvenc helyei közé, ahová mindenképpen vissza kellene menni, aztán az elmondhatatlan Kárpátalját (Nagybocskót) a táborral, a gyerkőcökkel (Adikával, Antikával, Stellával, Miros-szal, Vityával, Romanával, Nórikával, Karolinával, Sanyival, Tamással, Balázzsal, Józsival, Jurával, Pistivel és a többiekkel), Jutka nénivel, Miki bácsival, Vali nénivel, az óvodával és mindennel, aztán a narancstábort a drága kiscsoportom minden drága tagjával? Ez már nem megy így. Ilyenkor olyan tanácstalan vagyok.

Egyébként holnap költözöm. Emivel lakótársak leszünk. Kíváncsian várom a kalandot :) Még biztosan szokni fogom egy ideig, hogy mostantól magamra kell majd gondot viselnem. De hát eljött az ideje ennek is. Az egyetemen demonstrátor leszek és remélhetőleg meglesz a tdk-témám is, közben az mkk-ban átvettem Verustól a narancsok vezetését Réka mellett... Csupa-csupa változás.

De az jó.

Talán elég ennyi indításnak, hogy később könnyebb legyen folytatni. (Bár hogy mire lesz időm így költözésestül mindenestül, meg hogy péntektől meg mkk-s vezetőségi hétvége... Azért igyekszem majd.)

búcsú

Írnom kell ma még egyet, ráadásul egy újabb búcsúzósat... Ugyanis holnap a nyakamba veszem egy kicsit a világot, és augusztusban csak néhány pillantásnyi időre jövök majd haza, és ezáltal internetközelbe. Annyira azon töprengek egyébként mostanában, hogy hogyan kell csinálni azt, hogy az ember mellett ne szaladjanak el a dolgok... Vagyis valószínűleg fordítva, hogy az ember ne szaladjon el a dolgok mellett. Mikor kell megállni és tudatosítani, hogy igen, most tényleg nyár van, süt a nap, kórházi gyakorlaton vagyok vagy épp közitáborban, a Balaton partján vagy akárhol, és épp nincsen semmi nagy dolog a nyakamban (kivéve, ha mondjuk a gyakorlaton mégis van)? Néha azt érzem, hogy nem nagyon sikerül nekem okosan élni ezt az életet...

Na de ne legyünk ilyen negatívak épp most, amikor vár a nyár! Bár a június eltelt már, a közitáboros videó óta ezt hallgatom hozzá. Aztán majd szólok, ha visszatértem, addig is boldog nyarat mindenkinek!

hello kidney

Annyi közhelyet tudnék most ideírni, az "egyik szemem sír, a másik nevet"-től kezdve jó sokáig... De ezeket ugorjuk most át.

A lényeg, hogy tegnap este fél hatkor véget ért számomra a belgyógyászat nyári gyakorlat. Az időpont már alapból beszédes, és voltaképpen az egész utolsó napunk sokat elárul arról, hogy milyen volt ez a négy hét a Szent Imre kórház Nephrológia (vesegyógyászat) osztályán. Mindannyian jól felpakolva érkeztünk aznap, ajándékokkal, Zsuzsi a hajnalban kisült pogácsával, Eszter az anyukája által sütött gyönyörűséges és hatalmas mézeskaláccsal, én üdítőkkel, műanyag poharakkal és alkoholos filccel, hogy kedvünkre lehessen dekorálni. Persze a vérnyomásokat körbemértük azért, meg én leviziteltem Zsófival (a fiatal doktornővel, akihez be voltam osztva), aztán háromnegyed kilencre, mint minden nap, most is felvonultunk a referálóra (megbeszélésre). Mikor megvolt az új betegek, a szívultrahang-kérések, a művese-kezelésben részesülők és a körlevelek megbeszélése, a professzor úr (aki szinte végig az ittlétünk alatt szabadságon volt) köszöntötte a minket váltó új orvostanhallgató-csapatot, tőlünk pedig azzal búcsúzott, hogy bármikor szeretettel várnak vissza minket. És onnantól az egész nap ebben a hangulatban telt: a nagyviziten a "Főorvos úr" nem kérte számon tőlünk, hogy miért nem referálunk beteget, és mivel kivételesen nem voltak nagy események sem, hát hol behúzódtunk az ügyeletes kisszobába az osztály orvosainak poharat rajzolni, hol két kismanóra vigyáztunk, hogy a szüleiknek ne kelljen bevinni őket a kórterembe (bár az egyikük azzal kezdte, hogy bekapta a fonendoszkópomat... remélem, nem lesz baja), hol pedig Dalma (doktornő) és a Főorvos úr piszkálódásán nevettünk nagyokat (a kecskés-nőcskés klip volt a csúcs, azon már a könnyem potyogott, nem tudja valaki, hogy mi a címe annak a számnak? ilyen rettenetes mai zene, semmi szöveg de állandó tuc-tuc, a klipjében rengeteg "nőcskével", időnként egy nagy, piros pöttyös dobókockával, egy fura kutyával vagy éppen egy kecskével, ami a Főorvos úr szerint amúgy birka, és valószínűleg neki van igaza. félreértés ne essék, nem mintha egy icipicit is tetszett volna, de az emlék miatt érdekelne). Valahol a babázás és a zenehallgatás között pedig felkísértük a Főorvos urat a neurológiára konzíliumra, majd miután kiderült, hogy a beteget közben áthelyezték a hármas belklinikára, végül konzílium helyett Zsuzsi kérésére a Főorvos úr elmesélte, hogy hogyan lett belőle éppen nephrológus, és szerintem nem csak engem hatott meg a felénk akkor tanúsított őszintesége, szelídsége. De még ennél is hihetetlenebb pillanat volt az, amikor újra helyet foglalva az irodában, két Dalmával való poénkodás között, a beteg anamnézisének olvasgatása közben a Főorvos úr egyszer csak hátrafordult, elgondolkodva ránk nézett és megszólalt: "Hát, lányok... Az az igazság, hogy szerintem az egész osztály nevében azt kell mondjam, hogy hiányozni fogtok."

És aztán pont, mire Eszter is befutott (neki már lejárt a "munkaideje", csak visszajött elbúcsúzni), kissé felgyorsultak az események, így aztán késő délután, mikor már rég senki nem várta el tőlünk, hogy még mindig ott legyünk (szerintem ők már kb 11-kor hazaengedtek volna minket, ha nem látják rajtunk, hogy úgysem mennénk el, és hogy különben is készülünk valamivel), még felmentünk konzíliumra az intenzív osztályra, aztán pedig szúrtunk egy centrál vénás kanült egy néninek, akinek egyre savanyúbb lett a vér pH-ja, hogy lehessen őt művese-kezelni. Így aztán délután négy körülre sikerült végül összeülni a "búcsúbulira", ahol nagy sikert aratott mind a pogácsa, mind a mézeskalács, mind pedig a rajzolt poharak, és úgy egyáltalán, látszott, hogy senkinek nincs mehetnéke olyan igazán.

Szóval tényleg, bár most nagyon erre az igazi búcsúnapra helyeztem a hangsúlyt, de talán ez kifejezi, hogy ahol mindenki helyénvalónak érez egy ilyen búcsúzást, ott igazán történt valami. És bizony, tényleg történt. Szakmailag is rengeteget tanultunk, már megyek valamire a szívzörejekkel, láttam párszor szívultrahangot, megtanultam gyorsan vérgáz-eredményeket értékelni, gyakorlatilag álmomból felébresztve sem rontanám el a centrál vénás kanül behelyezésének a menetét (asszisztáltam is hozzá), tettem öltést a beteg bőrébe (téziós kanül kivétel során), ekg-t gyakoroltam, vettem vért (mondjuk kevesebbet, mint kellett volna, de cserébe próbálkoztam artériással is, bár az nem sikerült), láttam vesebiopsziát, az elméleti tudásom is sokat gyarapodott és még sorolhatnám. Megszerettük egymást a betegekkel, jó volt látni a mosolyukat reggel, mikor megjelentem a vérnyomásmérővel, jó volt viccelődni velük, és néha már-már meghatottan hallgatni, mennyire hálásak a kapott kedvességért. De mindezek felett, óriási élmény volt látni egy osztályt, ahol az orvosok egymás fúrása helyett tényleg összedolgoznak, őszintén jóban vannak, összhang van köztük, és az sem ritka, hogy óriási nevetés hangjai szűrődnek ki az irodájukból. Mindemellett pedig a betegeik is szeretik őket és hálásak nekik, hány beteg mondta, hogy milyen jó, hogy egyik vagy másik a doktornőhöz került. Tudom, nagyon idealizáltnak és hihetetlennek hangzik ez az egész, de azt hiszem, egy kicsit az is... Nem hiszem, hogy sok ilyen osztályt találnék még az országban rajtuk kívül. Boldog és hálás vagyok, hogy épp ide vetődtem.

Ezért sír hát az egyik szemem, mert tényleg hiányozni fognak. De közben egyszerre nevet is, mert annyira jó, hogy vannak és hogy rájuk találtam. És nevet azért is, mert azért rám fér már a pihenés... Azt hiszem, még a vizsgaidőszakot sem sikerült igazán kialudnom, nemhogy ezt az állandó hajnali kelést. Persze nem tudom, pont erre mennyi időm lesz az elkövetkezőkben, a vitorlástábor, a családi nyaralás, a kárpátaljai gyerektábor és a narancstábor közepette... De majd meglátjuk, hogy lesz ez, mindenesetre jó lesz már újra olyan igazi nyári kalandok után nézni. Úgyhogy egyelőre Zsófi pólófeliratával búcsúzom a nephrológiától: hello kidney! Remélem, találkozunk még.

béke

Annyira nagyon tetszik, hogy így köszönt el. Olyan sírás utáni nyugalom van bennem (pedig csak néhány apró könnycsepp volt), és valahogy a szívem legmélyéig azt érzem, hogy igen, minden zűrzavarnak, ami most körülvesz, egyszer tényleg ez lesz a vége. Béke.

meghatódtam

Amikor Verus megírja a Narancs listára, hogy a közivezető-helyettesség mellett jövőre nem tudja majd vállalni a csoportvezetést is, úgyhogy jelentkezzen, aki át tudná venni, és erre ketten egymás után beírják, hogy "Ági...!" illetve "Ágii...!" ... Tudom, hogy nem kéne még csak meg sem lepődnöm, hiszen ezzel ugratnak egy éve, mégis, nem egyszerűen meglepődtem, hanem az egész lelkemmel meghatódtam. Nem is tudhatják éppen ők, hogy mennyit jelentett ez most nekem. Fogalmazhatunk úgy, hogy tulajdonképpen a reményt adta vissza.

Egyébként határozottan úgy tűnik, hogy augusztus vége felé megyek Kárpátaljára hittantábort tartani ottani gyerkőcöknek. Mert kérjetek és kaptok, zörgessetek, és ajtó nyílik nektek. És - idézném - "a többit nem tudom"...

A kórházban pedig egyre jobban élvezem a helyzetet, azt hiszem, mostanra találtam meg úgy igazán a helyemet ott, és nagyon jó érzés. Kedvelem az orvosokat, akik foglalkoznak velünk, és egyes betegek... nagyon nehéz szabály az, hogy semmi érzelmi kontaktus, néha nem is tudom, hogy lehet megállni egyáltalán (egyiküknek közülük is sikerült a múlt héten majdnem könnyekig meghatnia, olyanokat mondott nekem). Bár egyébként, néha mégis elgondolkodom, mennyire jó ötlet nekem ez a pálya, hogy a biopsián (szövettani mintavétel vagy micsoda) is nagyon nehezemre esik magát a vizsgálatot (tehát a szakmai részt) figyelni a beteg helyett. De majd belejövök, gondolom... Tényleg, jut eszembe, holnapra át kell néznem a szepszis labordiagnosztikáját, azt hiszem, megyek is.

amerre visz az út

270 lebiciklizett kilométer van a lábamban. Ennyi volt az út Budapesttől Sikondáig, a közitábor idei helyszínéig, 2 + 2 fél nap alatt tettük meg. Biztosan nem egetrengető teljesítmény, de azért kezdésnek talán nem rossz. A nem teljesítmény részét nézve pedig, egészen lenyűgözően fantasztikus. A könnyű menetszél, a gyönyörű tájak, a sárga napraforgók és búzamezők, a Duna, az állunkon csorgó édes görögdinnyelé, az állítólag el nem folyósodó light margarin (kellemes krémes állaga lett...), az Ági ízű szörp és még sorolhatnám. Valódi, csordultig töltött nyár, ragyogó napsütéssel, épphogycsak elkerült viharokkal, út menti kutakból és forrásokból fröcsköléssel, út menti fákról szedett szederrel, út közben énekléssel, Dunában fürdéssel (jéghideg volt), naptejjel, szúnyogriasztóval, hálózsákkal és polifoammal. Száraz földutakon zötykölődés, aztán jó terepen a kéz nélküli biciklizés gyakorlása és a türelmes fiúk, akik mindig megvárták a domb tetején, míg mi lányok feltoltuk a biciklit... És akkor hol vannak még a szállásadóink, az első esti templomnézés Károly atya és Laci közös orgona-átverésével, a székely Imre, leendő közis, aki nyíltságával, elképesztő gondolataival és igazi "székelységével" azonnal belopta magát mindannyiunk szívébe; aztán a második este a felejthetetlen és mindannyiunk által azóta is emlegetett Alfi kutyával, majd a harmadik este a fejedelmi lakoma, a csupa szív fogadtatás és a másnap reggeli misezenélésünk. Ja, és az csak természetes, hogy minden helyen azzal fogadtak minket, hogy milyen pálinkát iszunk... (Az utolsó esti dióból készült még finom is volt, persze azt aztán minden férfi leszólta, hogy az nem is pálinka, csak ilyen nőknek való édes lötty - hát ez van :)

Ezeken kívül a lábamban négy darab öltés is van, egész pontosan a bal térdem oldalán. Így jár, aki nem tud eléggé gólyalábazni, mégis azzal a gólyalábbal próbálkozik, amiből egy jó nagy csavar áll ki belül. Amikor előző este megtudtam, hogy a másnapi program részeként egy kórházba megyek majd önkénteskedni (szakmai ártalom...?), nem pont úgy képzeltem a dolgot, hogy a saját térdem miatt ücsörgök majd "önkéntesen" a sebészeten... (Bár kétségtelenül megjelent bennem valami furcsa megérzés a kórház szót meghallva.) Na de ilyen az élet, persze biztosan kár volt emiatt lemaradni a tájfutásról és a lányfociról, meg a bálon is többet táncolhattam volna (bár akkor úgyis akadt más dolgom is), de azért ez még nem a világ vége. Egyébként a jobb kezem mutatóujjából meg most szedtem ki egy szálkát (mert Pécs főterén egy fagyizó kinti részlegének a fapadlóján ülve bogyókat pöckölni egymásra jó móka), a bal kezemen pedig egy jó négy-öt centis vágás terpeszkedik, amit a törött övcsatommal követtem el (meg ne kérdezzétek, hogyan tört el, a két kezemben történt az eset és én sem értem a dolgot...). De végülis mikor nézzen ki így az ember, ha nem nyáron, nem igaz?

Magát a közitábort már nem tudom részletezni, pedig-pedig... Az Emivel közös kiscsoportunk (annyira klasszak voltak!), Fábry Kornél atya, a kirándulás az erdővel, az énekléssel és az egyszerűségében gyönyörű kis templommal, a zenélések, a táncház, a vetélkedő, ami még "rokkant" szervezőként is poén (kivéve, amikor hárman ülnek egymás nyakában és már én is tartom őket, annyira félek hogy leborulnak), a tábortűz, a zárómise. És persze legfőképpen a társaság, a nagy és a kisebb beszélgetések, a kapcsolatok alakulása és (még) összébb fonódása, a mindenkinek újra és újra kijáró mosoly, a apró-cseprő, de annál szívmelengetőbb kedvességek és hogy mennyi-mennyi odafigyelést kaptam minden egyes alkalommal, amikor valamilyen okból végigbicegtem a táboron (bár igaz, hogy az első nap végére kezdtem komolyan fontolgatni Laci ötletét, miszerint ráírhatnám filctollal a rugalmas pólyára, hogy mi történt a térdemmel: majdnem százan voltunk a táborban éppen akkor - péntek este léptük át a százat - és vicc nélkül majdnem mindenki megkérdezte, hogy mi a baj...).

Most viszont alvás, mert holnap újra vár a kórház (nyári gyakorlat), ami egyébként annyira jó, hogy az már majdnem nem is igaz. De egyébként már várom az új kalandokat, például hogy pénteken irány a Balcsi Rókával. Mondjuk nem tudom, hogy lesz a dolog, egyrészt le kellene szállítani a biciklimet (úgy hiányzik, hogy egy hete nem ültem rajta!), de nem tudom, a térdem mit szól majd az ötlethez, a Balatonvízhez pedig szinte biztosan nem szól semmi jót, szóval... Dehát mire van az ember fantáziája, ha nem arra, hogy felhasználja az ilyen esetekben.

Búcsúzóul pedig, kiválasztottam a nyaram jelmondatát: "Azóta én sem kérdezem, mi végre és hogyan - Megyek, amerre visz az út, csak el ne hagyj, Uram!" :) :) (innen idézve)

pitypangos-zenés

Visszavarázsoltam ezt a hátteret a blognak, így indult ő még ősszel, csak aztán mikor kint fehéren tornyosultak a hókupacok, már nagyon nem stimmelt nekem. De most mégis ez lesz újra, mert szélborzoltás, ágis és szeretem :)

U.i.1.: Érzitek ezt a csodát? Nyárillata van az éjszakai levegőnek! Annyira hihetetlen :)

U.i.2.: Ezt a zenét, lehetőleg egyedül, de csak és kizárólag csukott szemmel (én meg sem néztem a videót, úgyhogy alapból nem vállalok érte felelősséget), néma csöndben, az egész lelketekkel. Egyébként Varga Péter szerint a végén már Istenhez szól, mert ember nem tölthet be minden hiányt bennünk, szóval az értelmezése fakultatív, de mindenhogyan lélegzetelállító.

nyááááár :)

Még el sem hiszem... És hatalmas hála a Jóistennek. (Ez is link ám és érdemes kattintani. Bár ez a dal igazából sokkal jobb tényleg minden ok nélkül, de azért hálaadásra is nagyon jó :)

Azt viszont elhatároztam, hogy a következő dalban megénekeltek mellett idén igenis szeretnék valami hasznosat is alkotni a nyáron. Mondjuk a nyári gyakorlat meg a közitábori csoportvezetősködés nem olyan rossz kezdet, de azért remélem, akad majd ezeknél több is. Vagyis, gondolom rajtam múlik, hogy akad-e majd...



U.i.: Mit meg nem küzdöttem azért, hogy ezt így iderakja... És még mindig nem vagyok teljesen elégedett, nincs középen és túl nagy, de az a helyzet, hogy eddig terjedtek a képességeim. Sőt, azt hiszem, már ezzel is bőven felülmúltam magamat... :)

még ötöt kell aludni a nyárig

Hm, először is elnézést mindenkitől, hogy ennyi ideig lógtam, ez a mikrobiológia valami egészen kiborító-kimerítő volt... De pénteken a Jóisten csillagos ötösre szigorlatozott csodatevésből, aminek következtében én pedig kaptam egy négyest a mikrobira, úgyhogy azóta boldogság van :)

Vagyis épp az a baj, hogy ez már nem egyszerű boldogság, hanem olyan "gimi utolsó hete"-érzés (ami mondjuk nálam már április végén elkezdődött nagyjából, mikor gimis voltam... :), amikor már sehogy sem tudod elhitetni az agyaddal, hogy neeeem, még tényleg nincsen vége, még tényleg muszáj tanulni. A szigorlat után olyan "szörnyű hibákat" követtem el, hogy például felvettem a rövidnadrágomat, amit alapból nagyon ritkán hordok Budapesten, és mindenképpen kizárólag akkor, amikor már teljesen nyár van. Aztán elkezdtem a nyári zenéimet hallgatni (amik közé most belépett az is, amit Mircsitől kaptam, mert szerinte illik hozzám, és azt hiszem, igaza van, mindenesetre most nagyon tetszik :)... És akkor már annyira kevés választott el attól, hogy elkezdjek táncos zenéket hallgatni, nem is tartott ki sokáig az akaraterőm, szóval most még az is rájön, hogy kezd nagyon táncolhatnékom lenni :) De majd a közitáborban, már csak két hét az is (jó, a bál az utolsó este, szóval addig inkább három). Ja igen, és akkor mi van azzal, hogy megtaláltuk Anyukám egy régi nyári ruháját, amit annyi idősen hordott, mint én most, és pont jó rám és gyönyörű, szóval ma muszáj volt felvenni, pedig csak a Nagymamámékhoz mentem tanulni, meg este misére. És aztán persze itt vannak még a nyári tervek jobbra-balra, de azt már tényleg nem kezdem el sorolni, mert akkor végleg végem lesz . Sőt, abban is megegyeztem magammal, hogy az egyetlen, legeslegnyáribb zenémmel igenis kivárom az utolsó vizsgát, bár azzal furcsa is lenne nem kivárni, mert az annyira olyan. Hú, tarthatnánk már ott :)

Na de mostmár tényleg vissza a genetikához, valahogy ezen még át kéne potyogni, meg utána a belgyógyon is pénteken, és akkor aztán igazán itt a vége, padlógáz a Balcsiig! (Továbbra is tiszta szerencse, hogy nem tudok vezetni :D) Persze vissza is kell jönni pár nap múlva, mert kezdődik a nyári gyakorlat, de az már jó lesz, szinte az egész A2 a Szent Imre kórházban, tulajdonképpen már majdnem várom azt is.

Egyébként itt a vizsgaidőszak közepette annyi mindenre jöttem rá, de azt nem most, mert most tényleg genetika... Olyan fura ez amúgy, nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen sűrűn legyenek pici vizsgáim, három nappal az előző után már menni kell újra, ezt is nehezen tudom hová tenni. Na de sebaj, már igazán nincs sok hátra.

színestarka - avagy milyen jó nekem...

...hogy vagy[tok] nekem :)

A körmöm epres gumicukor színű, a karkötőm szivárvány, a nadrágom barackvirág, a hajam befonva. Napok óta hasonló a helyzet, úgy ítéltem, hogy egy sikeres patosz szigorlatért – aminek következtében mostantól egy évig (az igazságügyi orvostan ötödéves tárgy) nem teszem be a lábam semmiféle boncterembe (Eszter itt szúrta közbe, hogy „kivéve, ha visznek”, azt hiszem, ez no comment :D) – megérdemli az ember, hogy átmenetileg úgy nézzen ki, mint aki beleesett a festékesvödörbe. (Arról nem is beszélve, hogy úgy kaptam négyest, hogy a tanárnak majd’ a szíve szakadt, és vigasztalásul szükségesnek érezte hozzá tenni, hogy azért ettől még lehet belőlem patológus… hát mit ne mondjak, másról sem álmodom :D)

És mivel határozottan az a véleményem, hogy ha az ember engedélyez magának két nap pihenőt (amiből mondjuk inkább három lett, elnézve a mai teljesítményemet), azt nem punnyadással kell tölteni, hanem értelmes kikapcsolódással, hát ennek megfelelően „jártam el”, és alig sikerülhetett volna ennél jobban. Már a szigorlat csütörtök estéjén elkezdődött a dolog, amikor a közös lelkészségi mise után a narancsokkal „katasztrófa-turizmust” folytattunk az árvízhelyzet feltérképezésével (ami egyébként cseppet sem vicces, viszont nagyon jó volt végre legalább párakat újra együtt látni a csapatból). Bár én még azt is felvetettem, hogy menjünk el zsákokat pakolni, de erre nem akadt igazán jelentkező, meg aztán Laci valamennyire meg is nyugtatott az ő ezzel kapcsolatos tapasztalataival (amiket amúgy nem igazán értek, de mindegy). Ja és nem utolsó sorban összefutottam Dalmával teljesen véletlenül, ez az az esemény, ami szerintem tényleg bármikor fel tudna dobni.

Pénteken aztán csupa olyasmi következett, amit egyáltalán nem szoktam művelni: miután többé-kevésbé végigaludtam a fél napot (rám fért, bár elégnek nem bizonyult), Verussal elmentünk fél hétre misére (na jó, ez a kivétel, ilyet szoktam), majd csatlakoztunk Marcihoz és Lídiához a Belvárosi Fesztiválon. Először Csík zenekar, aztán Irie Maffia, egyik jobb volt, mint a másik. Na jó, őszinte leszek, nagyon szeretem a Csík zenekart (jó, olyan sok mindent nem ismerek tőlük, de amit igen), mégis, kivételesen az utóbbi jobb volt :) Egyrészt ott nem mászkált át rajtunk a fél tömeg, másrészt határozottan rám fért az az ugrabugrálás, amit ott műveltük… Hú, el bírtam volna viselni még egy ideig :) És egyébként ami hihetetlen előny volt és csak utólag tudatosult, hogy meglepő módon gyakorlatilag nem találkoztunk részeg emberekkel. Jó, értem én, hogy a kültéri ivászat nem ildomos mostanság, meg végülis olyan késő sem volt még, de azért nem mertem volna magamtól bízni ebben. Ja, és mert nem tudom kihagyni, fogalmam sincs, ki és honnan és mikor szerezte azt a tál friss epret, ami a konyhaasztalon illatozott amikor hazaértem, de erre az utolsó adag boldogságra már fel sem voltam készülve.

Tegnap pedig Anya-lánya nap volt, először is délelőtt elmentünk (igenis és kinevetni nemér) megnézni a kisoroszlánokat meg a kiselefántot az állatkertben (nagyon cukik voltak, ráadásul betévedtünk valami új részre, ami nekünk is mondott pár újat és döbbeneteset az emberiség múltjáról és jövőjéről), este pedig az Ünnepi könyvhéten tartott Sebő koncertre, akik ezúttal Weöres Sándor verseit énekelték és jó szokásuk szerint nagyon-nagyon jó volt. Szóval, most igazán tele vagyok kultúrával :) (Kedvencünk volt Weöres „társadalmi vetületű" békeharcos verse „Kurrogj, kurrogj borzas macska” kezdettel - ide katt, valamint Békési Márta tanárnő Galagonya-átirata: „Évről évre kopnak az idegeim, kopnak az idegeim, aszondom…” :D - ebből itt a teljes, bár zene nélkül.)

Ráadásul utána ott ragadtunk az „Így játszunk mi - Írók gitárral” című műsoron, ahol egy csapat kortárs magyar író mókázott a gitárjával (kivéve Háy Jánost, aki saját bevallása szerint azért nem hozta el a sajátját, mert „gondoltam majd kölcsön kérem a tieteket, úgysem játszunk egyszerre, és nem akartam utána még gitárral mászkálni itt, mert az milyen ciki már, mikor nem tudok gitározni” :D). Mármint néha egészen jól ment nekik, de azért néha tényleg határozottan necces volt a dolog, amit viszont ők is tudtak és elég fergetegesen csináltak poént belőle, néha tényleg a könnyem potyogott. Egyébként a gárda tagjai a következők voltak: Vámos Miklós, Bornai Tibor (zeneszerző-szövegíró, többek között a KFT-ben is), Grecsó Krisztián, Háy János, Barna Imre (műfordító, kritikus, az Európa könyvkiadó igazgatója), és maga Bródy János, aki Vámos Miklós szavai szerint „azért válogatódott be a csapatba, mert ugyan nem író, viszont én írtam róla egy könyvet” :D Mondjuk akár hogy is, jó, hogy beválogatták, mert nem elhanyagolható mértékben emelte a színvonalat, ami a zenét illeti… :) Ja, és hogy miért tud ennyi író gitározni? Nos, Grecsó Krisztián szerint: „Hát az az igazság, hogy először minden író úgy indul, hogy ő rockzenész lesz. Hogy miért? Hát mert azzal jól lehet csajozni. Na ezért aztán megtanul gitározni. Idővel aztán kiderül, hogy nincs hozzá tehetsége. Ekkor úgy gondolja, hogy elmegy költőnek, mert hát ha ír egy pár szép verset, azzal még csak-csak lehet esélye egy-egy nőnél… De aztán abban sem elég jó, és így silányul végül prózaíróvá. Elég megalázó a dolog, egyébként.” Na ezek után Bródy természetesen kénytelen volt bevallani, hogy belőle pedig a Krisztián által ismertetett életútnak megfelelően azért nem lett író, mert ő bizony ott ragadt a nők bűvkörében a zenészi pályán… :) Hát így aztán az ezekhez hasonló szövegek közepette szólt ott minden Bob Dylan „leműfordított” It Ain’t Me, Babe-jétől kezdve Grecsó Krisztián saját szerzeményein át természetesen Bródy dalaiig, míg végül az egészet közösen egy angolul kezdett, majd magyarul (de némileg kevésbé „műfordítva”) folytatott Hey Jude-dal zárták, a végén Vámos Miklós impróival, amikben újra eldalolta a „zenészek” neveit, aztán pedig olyasmiket, hogy „meeeddiiig fogjuk ezt még énekelni - énekelni - hey Jude” meg hogy „aaameeeddig önök bírják - önök bírják - hey Jude”, ezekre sajnos nem emlékszem pontosan, de hogy elképesztő vicces (és időnként elképesztő hamis) volt, az tuti.

Szóval, nem tudom, mennyire izgatott bárkit az eltelt napjaim története, de aki mégis elolvasta idáig, az legalább „jutalomból” kap belőle néhány zenét:

Irie Maffia 1 és Irie Maffia 2 (őszintén, én sem értem, mi tetszik ebben nekem, de valami, valamiért nagyon… amúgy a másodikból van jobb hangminőség youtube-on, de annak a videóját egyelőre nem vállalom fel :))

Hey Jude, mert most, hogy leírtam, kedvet kaptam hozzá :)

És a kettő, ami nagyon bennem maradt és ezek már nem véletlenek… : It Ain't Me, Babe (Bob Dylan-nel valamiért nem találom youtube-on, ami fura, viszont ezt a srácot Anyukám nemrég fedezte fel, és úgyis megéri megmutatnom, meg szerintem ez egy szuper feldolgozás azzal együtt is, hogy az elején olyan aranyosan lefejeli a mikrofont - bár tény, hogy ilyen formában kicsit hiányolom belőle azt a "szomorú drámaiságot", ami amúgy most megfog ebből a dalból, az pl itt van meg) és ennek ellenére, de lehet, hogy igazából meg kellene cserélni a két számot milyen jó nekem, hogy vagy nekem.

és még mindig

Valahogy vizsgaidőszakban mindig időutazó szeretnék lenni. Légyszi, csak egy hónapot hadd ugorjak előre...

Amúgy újabb alkotás:
Csöndben tanulunk (legalábbis azon vagyunk), fejünk felett kb három méterrel bukóra nyitott üvegablak.

Eszter (váratlanul): Azon gondolkodom, hogy ki tudnám-e dobni a könyvemet azon az ablakon...

.

Ha ügyesek leszünk, akkor már csak három nap patológia (plusz a mai nap hátralevő része meg a szigorlat). A másik lehetőséget inkább hanyagoljuk. Nothing is impossible.

vizsgaidőszakos csomag az orvosi tájáról :)

Jelenet a vizsgaidőszakból:

Eszterrel ülünk a könyvtárban a kórélettan felett. Én rettenetesen unom magam, és gondolatban mindenhol járok, csak ott nem, ahol kellene. Aztán eszembe jut, hogy szerencsére reggel valami hirtelen ötlettől vezérelve beraktam a táskámba a jó régen nem használt mp3-lejátszómat. Előveszem, bedugom a fülembe, egy ideig elvagyok a zenével meg a tételekkel, de aztán elkezdem végignézni, hogy milyen számok vannak rajta.

Ági (fülében a füles, nyomkodja a gombokat): Ezen annyira nincsen semmi hallgatható...
Eszter: Miért, ki rakta rá?
Ági: Én :D

.

És még néhány "alkalomhoz illő", amit megosztásra méltónak találok:

Ezt még az első vizsgaidőszakomban Anyukám mondta nekem: "Ha Isten úgy akarja, akkor elég lesz, amit tanultál. Ha meg nem akarja úgy, akkor kétszer ennyi is kevés lett volna." Persze ez is csak a Szent Ágoston-i alapszabállyal ("Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna, és cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna." - én úgy tudtam, hogy ezt Szent Ágoston mondta, de a google nem igazán találja, mondjuk nem is ez a lényeg) együtt érvényes, de mégis, olyan nagyon jó és megnyugtató ezzel vizsgázni menni :) (És hála Neki érte, a kórtant úgy akarta :)

Ezt Viktortól "loptam" (facebook), annyira tetszik: "A legértékesebb, ha jót teszünk, ha mindig vidámak vagyunk, és hagyjuk a verebeket csiripelni." /Don Bosco/

És végül ezt Blanka küldte nekem, és könnyes lett a szemem, mikor meghallgattam, ide katt érte.

Pünkösdhétfő

"Kisasszony, szedje már össze magát, vizsgaidőszak van!!" Annyira szeretném, hogy úgy tisztességesen rám szóljon valaki... Már csak három nap a kórélettan szigorlatig, és úgy szanaszét vagyok, mint annak a rendje. (Ez egy jó kis mondat lett, ha jobban megnézitek.) Kedves Szentlélek, nagyon nagy szükségem van Rád...!

És még egy zene, kommentár nélkül :) Meg kellene mellé valami vizsgaidőszakosabb is, de azzal most bajban vagyok... Nem lesz ez így jó, kéremszépen. (Öhm, amúgy minden rendben van velem, nem kell aggódni...)

szeretném megállapítani...

..., hogy az élet rettentően bonyolult lesz, ha az ember túlbonyolítja. Köszönöm a figyelmet :D

(Amúgy az aktuális élet-leckém: "Türelem!" Jaj, de nehéz is ez... :)

mindennek megvan

Mert ez most annyira nagyon tetszik.

"Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében.
Ideje van a születésnek
                 és ideje a halálnak,
ideje az ültetésnek
                 és ideje a kiszakításnak.
Ideje van az ölésnek
                 és ideje a gyógyításnak,
ideje a lebontásnak
                 és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak,
                 és ideje a nevetésnek,
ideje a gyásznak
                 és ideje a táncnak.
Ideje van a kő szétdobálásának,
                 és ideje a kő összeszedésének,
ideje az ölelkezésnek,
                 és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Ideje van a keresésnek, 
                 és ideje az elveszítésnek,
 ideje a megőrzésnek,
                 és ideje az eldobásnak.
Ideje van az eltépésnek,
                 és ideje az összevarrásnak,
ideje a hallgatásnak
                 és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretetnek,
                 és ideje a gyűlölködésnek,
ideje a háborúnak,
                 és ideje a békének.
Mi haszna van az embernek a fáradságából?
Néztem az a vesződséget, amelyet Isten az emberek fiainak adott, hogy azzal bajlódjanak.
Mindent úgy alkotott, hogy helyes legyen a maga idejében. A jövőt is beléjük helyezte. Csakhogy az ember nem tudja kifürkészni Isten művét, amelyet létrehoz kezdettől fogva mindvégig.
Úgy találtam tehát, hogy nem tehet jobbat az ember, mint hogy örvendezzen és gyönyörködjön, amíg az élete tart.
Az emberek ugyanis mindnyájan, akik esznek, isznak és fáradtságuk mellett a jót élvezik, Isten ajándékát veszik.
Megismertem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökre úgy marad: nem lehet ahhoz hozzáadni, sem abból elvenni. Isten azért tett így, hogy féljék őt.
Ami történt, régen is megtörtént, és ami lesz, az is megesett már, és Isten megújítja azt, ami elmúlt."

/Préd 3,1-15; amúgy egy zene is van belőle, bár az lehetne jobb is/

Mondjuk ha már itt tartunk, a vizsgaidőszak ideje eléggé rosszkor jött el. De mint tudjuk, "olyan még nem volt, hogy ne lett volna valami" , úgyhogy biztosan lesz most is. Különben is, ma már átvettem 8 tételt, szerdán meg még négyet, és összesen is csak 77 van (igen, az nálunk "csak"-nak számít), plusz persze ekg, labor és hematológia, de szóval lényeg a lényeg, ez már haladás.

Ez meg a mostani zeném, minden szempontból tökéletes, annyira minden benne van. Vagyis pont, hogy annyi minden van benne, hogy abban benne kell lennie a nekem kellőnek is, még ha egyelőre nem is tudom, melyik az.

breaking news

Öcsikém olvasta valahol és az imént osztotta meg velünk, hogy állítólag ha az embernek megnyalják a könyökét úgy, hogy ő ezt nem látja, akkor nem veszi észre. Gondoltam ezt az információt kár lenne veszni hagyni :D (Ellenben egy tesztelést még megérhetne, bár egyelőre ennek nem látom a gyakorlati megvalósítását :D)

(Amúgy nyilván nem ezért vigyorgok, mint a tejbetök, de az most mindegy. Amúgy mi a csuda az a tejbetök, ha már itt tartunk? És miért vigyorog?)

bölcselet

"Meg kell tanulnunk az után vágyakozni, amire szükségünk van" , mondta Anyukám, aki pedig valahonnan máshonnan idézte. Hihetetlen, hogy ez mennyire nehéz. De nem baj, ez az élet egyik jó része, hogy mindig van hova fejlődni. Hibázni is ezért szeretek néha, mert akkor tudom, hogy adott a következő megtanulandó élet-lecke.

helyzetjelentő

Reggel letettem az Eszterrel kedden kissé kalandosan megvásárolt, két kötetes, összesen több, mint 2000 oldalas, A/4-es méretű, sűrűn teleírt Tulassay-féle "A belgyógyászat alapjai" (!) című tankönyvemet a földre, és most nincs elég helyem táncolni. Azt hiszem, most mentem el aludni.

Amúgy ez még számomra sem akármilyen érzés, saját belgyógyászat könyvem van. Ez már majdnem olyan, mint három hete a mandulaműtétem után a főorvosi vizit, ami az én ágyamnál a következő párbeszédből állt:

Főorvos: Ő a mandulás, ugye?
Dokinénim: Igen.
Főorvos: És orvostanhallgató.
Dokinénim: Igen.
Főorvos (hozzám fordulva): Na és hanyadéves?
Ági (még nem nagyon tud beszélni, úgyhogy a biztonság kedvéért mutogat is): Harmad.
Főorvos: Már harmadikos? Akkor magából orvos lesz. (mosolyog, megveregeti a lábamat - azt éri el - , és kimegy)

Szóval lassan tényleg minden jel arra utal...

mi köze van Sherlock Holmesnak a Húsvét ünnepéhez

Tegnap (Nagypénteken) délután a szüleim az "új", Guy Ritchie-féle Sherlock Holmest nézték itthon. (Azt hiszem, ennek idő közben kijött a második része is, ha igen, akkor nem azt, hanem még az elsőt.)

A történet - talán sokaknak nem kell bemutatnom - egy "fekete mágusról" szól, akit a film elején felakasztanak, majd úgy tűnik, hogy meghal és azután feltámad. A többi Sherlock szempontjából könnyen kitalálható, meg kell oldani a rejtélyt és (újra) elfogni a gonoszt. Én nem most láttam először, amúgy nekem tetszik, Robert Downey Jr. szerintem nagyon jó a szerepben, de most nem ez a lényeg.

Ugyanis ezúttal az ünnepnek megfelelően egy, a cselekmény szempontjából kevéssé lényeges részlet ragadta meg a figyelmemet: mégpedig az emberek reakciója Blackwood (a "fekete mágus") feltámadásának hírére. Az eluralkodó pánik, a szemtanúként sokkot kapott temetői őr és a "pallérozott elmék" kételkedése... Rendben, őt fekete mágusnak gondolták, és mindenesetre valóban gonosz volt, de most ettől eltekintve. El kellett gondolkodnom, vajon hogyan reagálnék, ha most, itt, a XI. században szárnyra kapna annak a híre, hogy valaki feltámadt a halottak közül. Ugye, hogy nem hinném el? Ugye azt gondolnám, hogy biztosan van más magyarázat, hogy csalás, tévedés, valami van a dolog mögött?

Azt hiszem, hogy mi, akik ilyen "veleszületett" keresztények vagyunk (azzal együtt, hogy nagy harcot vívtam meg a hitemért idősebb kamasz koromban), nagyon ritkán és nehezen éljük bele magunkat a feltámadás valódi döbbenetességébe. Hiszen ezt hallgatom kicsi korom óta, gyakorlatilag természetesnek tűnik a számomra, hogy valaki, az Isten Fia, kétezer évvel ezelőtt feltámadt a halottak közül... Már a "kétezer év" értelmezésével is gondjaim akadnak (az annyira régen volt, hogy szinte képtelen vagyok igazából átérezni egy ilyen időbeli távolságot, az már az a múlt, ami a mesék világával határos), nemhogy a feltámadáséval... Szóval felfoghatatlanul régen történt valami felfoghatatlan esemény, hát ezt nem túlságosan nehéz egy vállrándítás mellett elfogadni. Meg hát ott van az is, hogy a hit sajnos (általában egyáltalán nem sajnos, de úgy tűnik, hátrányai is vannak) egy határon túl szinte túlságosan logikus lesz. Kimondom az igent arra, hogy hiszek a katolikus tanítás Istenében - ez néha napról napra sem könnyű dolog, de onnantól a többi lényegében "el van intézve". E tanítás szerint ugyanis Isten mindenható, és felette áll a teremtett világ minden törvényének, hiszen az egészet ő alkotta, ebben hiszek, hiszen ezt mondtam az előbb. Ha ez így van, akkor a halál felett is hatalma van, igaz? Persze, ez következik az előző mondatból. Tehát Jézus, legyőzve a halált, feltámadhatott harmadnapra? Nyilván igen, ellentmondanék saját magamnak, ha ebben nem hinnék. De így aztán nem gyakran gondolok bele, hogy mit is jelent ez valójában.

Mikor a film véget ért (dvd-ről nézték-néztük), véletlenül elkaptam néhány jelenetet a Péter a kőszikla című filmből, ami a tévében ment közben (sajnos ezt nem tudtam, szinte sosem nézek tévét, és általában nem érzem úgy, hogy sok mindenről maradnék le, de erről most lehet, hogy kár volt). Mégpedig éppen azokat, amikben Péter Pünkösdkor beszél a népnek Jézus feltámadásáról. Beleképzeltétek már magatokat abba a korba? Ahogy előbb is írtam, rá kellett jönnöm, hogy nevelkedésem körülményeiből fakadóan mennyire egyszerűen, gyakorlatilag "evidensként" kezelem a feltámadás tényét. Pedig mennyire nem volt ez evidens a maga idejében, sőt, ennél kevésbé evidens dolog nincs is a földön talán! Hirtelen annyira az emmauszi tanítványok jutottak eszembe, ahogy panaszolják a feltámadt, de általuk fel nem ismert Úrnak elkeseredve, hogy meghalt, pedig azt hitték, hogy ő lesz a Megváltójuk... Mennyire megértettem őket most. Hiszen ezt érezték, nyilván eleinte mindannyian, és mennyire természetes, hogy ezt érezték, ki érzett volna mást a helyükben? Ott volt az az ember, akit ismertek, aki nap mint nap velük evett és ivott, tanította őket és tett néhány kisebb csodát, úgy tűnt, nagyon tudja a dolgát, aztán hirtelen elfogták és ilyen rettenetes módon keresztre feszítették. Persze, hogy nem értették, megzavarodtak, elkeseredtek! Annyira úgy tűnt, hogy mindenre képes, hogy nem tudta akkor megvédeni magát? Hogy lehetett ennyire egyszerű legyőzni őt? És mennyire döbbenetes, hogy aztán annyian közülük tudtak hinni a felfoghatatlanban, hogy ez az ő Mesterük meghalt, de harmadnapra feltámadt a halottak közül! Feltámadt! Már nem dobogott a szíve, nem keringett a vére, nem lélegzett, halotti leplekbe volt csavarva és egy hatalmas kővel egy sírboltba volt zárva, de három nap múlva elgördült az elmozdíthatatlan kő, és ő eltűnt onnan, "csak" egy angyal állt a sírnál hírnökéül a történteknek. Mennyivel logikusabb a nem sokkal később megszülető magyarázat, amivel nem is tudom már, kik állnak elő, hogy a tanítványok ellopták a holttestet és közben mindenféle lehetetlen történettel szédítik a népet az eseménnyel kapcsolatban. Kinek hittem volna, ha ott vagyok? Azt hiszem, ehhez tényleg a Szentlélek óriási ereje kellhetett, hogy valaki jól tudjon választani, meg persze az, hogy Jézus nem hagyta magára a népét, hanem a feltámadása után is találkozott velük.

Nem tudom, sikerült-e átadnom valamit abból, ami bennem volt, mindenesetre megpróbáltam. Meg azt is sejtem, hogy ez a problémakör valószínűleg tényleg csak egy viszonylag szűk csoportot érint, de történetesen én közéjük tartozom. Azért itt a végén, mindentől függetlenül áldott, boldog Húsvétot kívánok mindenkinek, aki csak idetéved ezekben a napokban!

status post operationem

Sőt, post tonsillectomiam, hogy még menőzzek kicsit. Na jó, ez nem szép dolog, úgyhogy váltsunk magyarra, tehát műtét utáni állapot, pontosabban mandulaeltávolítás utáni.

Eredetileg azt terveztem, hogy írok a műtétről egy szép beszámolót, hátha valaki idetalál, aki ilyesmire várakozik, és legalább elolvashatja, mire számítson. A valóság viszont keresztbe tett nekem picit, mert nem lett annyira szép a történet, mint reméltem... Azért persze megijedni sem kell, komoly bajok nem voltak, csak néhány kisebb kalanddal volt több a vártnál. Szóval hosszú leszek, de cserébe részletes (nyugi, annyira azért nem, hogy valaki rosszul legyen tőle).

Az eseménysorozat kulcsa az, hogy engem nem altattak, hanem helyi érzéstelenítés mellett műtöttek (felajánlották az altatást, de egyrészt úgy voltam vele, hogy ne már, orvostanhallgatóként muszáj kibírnom, másrészt az altatás csomó plusz macera meg kivizsgálás, kb nagyobb bonyodalom, mint egy ekkora műtét - mármint ezt gondoltam én előre). Így tehát, miután megkaptam a seduxen-atropin injekciómat (nyugtató és ACh-csatorna blokkoló, utóbbi talán a nyálelválasztás mérséklésére?), szépen a saját lábamon, gyalog, tetőtől talpig pizsamában vezettek be a műtőhelyiségbe. Ez olyan közepesen volt komoly, nem az az igazi "hard core" műtő zsilipeléssel meg mindennel, csak egy kisebb valami, közepes fokú sterilitási feltételekkel. (Azért persze bemosakodott az orvos, meg rendesen a műtősségédek adták rá a köpenyt és a kezébe a műszereket, de nem volt olyan halál komoly az egész, mint egy igazi nagy műtéten, ami nyilván nem is lett volna indokolt, hiszen semmit nem vágtak fel, a szájüregünk pedig amúgy sem steril, úgyhogy kevés értelme lenne a teljes sterilitásra törekedni.) Először az egyik segéd (nem tudtam teljesen felmérni a szerepeket, hogy ő most asszisztens volt vagy műtősnő vagy micsoda, igazából nekem leginkább egy fiatal rezidens orvosnak tűnt, de ezek az infók nem egészségügyiseknek úgysem számítanak) fújkálta tele a torkomat háromszor egymás után lidokainos (helyi érzéstelenítő) spray-vel, előre felhívva a figyelmemet, hogy mire számítsak ettől, és hogy nem lesz túl kellemes. Hát nem is volt az, keserű volt, zsibbasztott, "gombóc nőtt a torkomban" tőle és kicsit olyan érzés volt, mintha nem kapnék levegőt, állítólag mert nem éreztem a levegő áramlását, de egyébként természetesen kaptam. Na jó, különben nem volt persze vészes, végeredményben ez egy műtét, nem egy tengerparti nyaralás, úgyhogy ennek megfelelő hozzáállással teljesen átlagos volt. Mindez a műtő "előterében" történt, és azért, hogy utána ne fájjanak nagyon az érzéstelenítő injekciók.

Ez után mentünk be a műtőbe, ahol ugyanúgy maradhattam a pizsamámban, csak beterítettek egy nagy zöld lepedővel a nyakamtól lefelé, beültettek egy székbe és kaptam a ölembe egy vesetálat (vese - bab - alakú tál), hogy majd abba lehet köpködni meg miegyéb. Aztán meg is kaptam az injekciókat, azt hiszem, talán hármat-hármat mindkét oldalra. Azt mondták, hogy ez után "húzást-nyomást" érezhetek, de éles fájdalmat nem, úgyhogy ha azt észlelnék, azt jelezzem. (Utóbb kiderült, hogy az a "húzás-nyomás" igazából a fájdalom alsó határát akarja kifejezni, legalábbis én arra jutottam.) Azután száj kinyit, szájon keresztül kell lélegezni és mehet a menet.

A jobb mandulámmal kezdte a dokinéni, egész gyorsan, gond nélkül kint volt, még meg is mutatták nekem. Utána jött a kevésbé szórakoztató rész, az utóvérzés, aminek nem feltétlenül kellett volna lennie... Valószínűleg nekem azért volt, mert egyrészt még mindig gyulladt volt a mandula (amivel az alap állapotnál nagyobb vérbőség jár), másrészt úgy vettem ki, hogy valami eret is rossz helyre növesztettem (ilyesmi megesik), így az orvos nem számított rá (pedig tényleg nagyon ügyes és gyakorlott volt), és elkaszálta. Szóval ezzel megküzdöttünk kicsit, én hiába próbáltam megállni az öklendezést, nem mindig sikerült, ettől viszont ő nem nagyon tudta lekötni az eret, meg nem is nagyon látott... De szerencsére elég hamar elállt a vérzés maga, utána már csak azért szenvedtünk, mert a dokinéni biztosra akart menni a későbbi bevérzések ellen (mondván, hogy "orvosgyerekekkel és orvostanhallgatókkal mindig baj van", rám pedig mindkettő igaz). Aztán a másik mandulámmal már sokkal kevesebb baj volt, bár az a csúnya ér ott is szórakozott velünk, de ezúttal már nem volt olyan váratlan a dolog, az orvos gyorsan elállította a vérzést, így én is jobban viseltem a megpróbáltatásokat és ő is sokkal jobban tudott dolgozni. Mondjuk elég nehezen találta meg a vérzés forrását, úgyhogy párszor ki kellett sütni (azt a másik oldalon is), aminek elég vacak íze van :), dehát ez a legkevesebb. Ez után már csak annyi maradt hátra, hogy levéve rólam a zöld lepedőt egy kicsit "kétségbe estek", mivel a lepedőn át véres lett a pizsamám, és hát "mit fognak gondolni az emberek odakint", úgyhogy megpróbálták lemosni picit :), meg a doki megkérdezte, hogy na, akkor leszek-e fül-orr-gégész, erre nem lehetett mást mondani, mint hogy háááát... :) Aztán beültettek egy tolószékbe (persze nyilván el bírok menni a saját lábamon is, ha muszáj, de azért elég gyenge voltam, úgyhogy jólesett) és visszatoltak a kórterembe.

Én úgy háromnegyed órára saccolom a kalandot, de simán lehet, hogy tévedek, az pedig biztos, hogy az említett erek miatt az enyém hosszabb volt az átlagosnál. A kórteremben aztán megint kaptam egy vesetálat meg törlőpapírokat azzal az instrukcióval, hogy akkor most két órán keresztül kicsurgatni mindent, nem nyelni, de nem is köpködni, két óra elteltével pedig elkezdeni inni. És hogy kb egy óra alatt el fog múlni az érzéstelenítő hatása, akkor kérhetek majd fájdalomcsillapítót. Hát, arra a bizonyos két órára a jó tanács: aludni kell!! De tényleg. Úgy repül el a leggyorsabban. Mert amúgy nem annyira jó, én legalábbis nagyon ittam volna már, meg tele volt a torkom alvadt vérrel, stb. Viszont, jó hír: nem is fájt nagyon, mikor elvben már kellett volna! Meg ez igazából azóta is áll, nem fáj jobban, mint egy átlag torok-/tüszős mandulagyulladás, ami persze megint nem a tengerparti nyaralás kategória, de én tényleg rosszabbra számítottam. A két óra leteltével pedig hallgatni kell a nővérekre és tényleg inni, meg utána egész nap, mert jót tesz, akkor is, ha az elején nehéz, hosszú távon megéri! Minél tovább nem iszik az ember, annál nehezebb újra kezdeni.

Egyébként volt még egy csodálatos (!) élményem ott a kórházban az eset után, aminek lehet, hogy külön bejegyzés járna, de mégis le fogom írni itt, mert félek, hogy eddig nem csináltam elég kedvet a műtéthez. Na jó, tény, hogy kissé protekciósnak kellett lennem a dologhoz, mert alapból beraktak egy kétágyas kórterembe egy ott dolgozó nővérrel, akinek közvetlenül előttem orrsövény-műtéte volt ugyanannál a doktornőnél, de "protekciós" voltából adódóan hazaengedték még aznap. Így este hat után egyedül maradtam a kórteremben, vagyis kettesben a csodálatos kölcsönkönyvemmel, amiről most nem írom meg ide, hogy kitől kaptam, mert nem akarom, hogy az illető személyiségjog-sértésnek élje meg a dolgot :) De majd el kell mondanom neki valahogyan, hogy mennyire hálás vagyok érte. A könyv pedig Michael Quoist: Beszélj nekem a szerelemről.  Tényleg lenyűgöző. Ott a félhomályos kórteremben, a Fortedol-tól (lánykori nevén Cataflam) teljesen lenyugodott torkommal, kiülve egy székre az ablak mellé, hol a könyvet olvasva, hol a szürkületbe lassan beleolvadó várost nézve, teljes csendben, egyedül... Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan béke bennem, mint akkor. És nem utolsó sorban, régen fakadt olyan könnyes szemű hálaima a szívemből, nem is annyira a műtétért, hanem úgy mindenért, így a Nagyhét kapujában. Egyszer bejött a nővér, nem is tudom már, mikor, kérdezte, hogy miért nem nézek tévét, ami nekem eszembe sem jutott, mondtam neki, hogy nem szoktam. Nem is lettem volna képes megtörni vele a csendet. Helyette lassan lefeküdtem szépen, este kilenckor az álommal hadakoztam, mert a nővér 10-re javasolta bevenni a fájdalomcsillapítót, hogy kitartson reggelig... Végül negyed 10-kor vettem be, és aztán aludtam, egyszer ébredtem fel éjszaka (és ittam egy bögre vizet, mert azt kell), aztán egyszer hatkor, míg végül 7-kor keltem fel. Itthon miért nem vagyok képes ilyesmire?

Szóval összességében: helyi érzéstelenítés mellett sincs mitől félni. Bár utólag, lehet, hogy mostmár az altatásra szavaznék, mert tudom, hogy nagyon sokszor akadályoztam az orvost a bénázásommal, szóval leginkább az ő érdekében... Nem vagyok túl büszke magamra, azt hittem, hogy jobban fogom viselni a megpróbáltatásokat, mint amennyire végül sikerült. De akkor most nem tudnám, hogy zajlik az ilyesmi, szóval a tanulmányaim szempontjából (nem mintha akarnék valaha is mandulát operálni, eszemben sincs) jó volt így.

Most pedig elküldöm magamat aludni, ha már az előbb úgy elmondtam, hogy milyen jó volt olyan korán, mostmár bőven ideje.

műtét előtti állapot

Annyi minden van bennem, és ebből a töredéknek ha van ahhoz köze, hogy holnap megválunk egymástól a torokmanduláimmal. Azért belenéztem a tükörbe tátott szájjal és elbúcsúztam tőlük, végülis 21 évet töltöttünk együtt jóban-rosszban (ezt nem kéne ragozni, mindjárt meghatódom... :).

Viszont valahogyan muszáj leszek legyőzni a késztetést, hogy részletezzem a többit, mert a tervek szerint már régen aludnom kéne. Úgyhogy csak annyit most gyorsan és pillanatok alatt, hogy nem akármilyen mozgalmas héten vagyok túl, három demó (orvosis zh, de az egyik közülük szóbeli), egy elképesztően varázslatos Böjte Csaba előadás kedden a kbk-ban, és rengeteg hála, mert hihetetlen érzés, hogy így lehet számítani rájuk, amit sokáig tudnék mondani, de most nem. És szintén ki ne hagyjam, Rókám pedig jön meglátogatni egy hét múlva, neki sem kevésbé köszönöm már így előre :)

A holnap pedig nem aggaszt nagyon, végre nem rajtam fognak múlni a dolgok (ezen a héten az első ilyen esemény a demók, a keddi előadás - jó, abban kisebb szerepem volt - , és a ma esti szervezkedés után), hanem a Jóistenen, ami azért jóval biztonságosabb. Persze talán holnap nem leszek ennyire nagy legény (hm, leány), biztosan az is benne van, hogy ennyi minden közepette kevés időm volt ezen rágódni. "De aggodalmaskodásával ki tudná közületek akár egy arasznyival is meghosszabbítani életét?" , olvashatjuk a Lukács evangéliumában (12,25), úgyhogy talán jól is van így. Tudja a mi Atyánk, hogy mire van szükségünk.

habemus papam :)

Mosolygott, argentin, a szegények pártfogója és egyben a szegénység "gyakorlója" is, aki a szegénység szentjének a nevét viseli, és ráadásul - plusz öt pirospont legalább :) - jezsuita. (Mi több, egy napon született az öcsémmel :) Ezt a cikket olvastam róla, és jajj, csupa-csupa jó hír!

Azért így mindjárt más a világ, hogy nem vagyunk - Böbém szavaival élve - "nyáj nélküli birka... őőőő, pásztor nélküli nyáj" :) , ráadásul egy ilyen pásztort kaptunk! Isten áldjon, kedves Szentatyánk!! Vigyázz ránk, és mi is nagyon próbálunk majd Rád vigyázni!


U.i.: Furcsa, de nálam ez lett a "megválasztották a pápát"-zene, mert Öcsim pont ma este mutatta, és valahogy illett az örömömhöz :) Bár mondjuk az nem teljesen áll össze nekem, hogy miről szól, szóval nem a szövegét kell nézni.

az élet kincstára

Ez a szám megszépít, mindent, kívül és belül. Csak hallgatom, és arra gondolok, hogy én igazából mégiscsak szeretem a világot.

Szeretem az eső illatát, a napsugár simogatását és a szél zúgását. Szeretem a madárdalt, a rügyfakadást, a beton repedéseiből előbújó apró növényben a természet legyőzhetetlen erejét. A megfejthetetlen Életet a fák növekedésében és a vérünk csobogásában. A szivárvány, a naplementék és az őszi erdő végtelen színskáláját, az ég kékjének tisztaságát. A víztükör bölcsességét, a puha hótakaró békés csendjét és a magával ragadó, pajkos tavaszi szelet. A virágok és a lekaszált fű illatát, a hajnalt és a szürkületet, a patakcsobogás hangját és a mederben a simára csiszolódott színes kavicsokat. A csillagok titokzatos ragyogását és a hegyek örökké fenséges magányát.

Szeretem az emberek önfeledt nevetését, őszinte mosolyát, és olykor a könnyeiket is. Szeretem, mikor szeretik, amit csinálnak és boldoggá teszi őket, ha mesélhetnek róla. Szeretem a népdalokat, az igazi zenét, a meséket és a frissen sült sütemény illatát. A gyerekszemek ragyogását és a nagyszülők örömét. Szeretem a messzi tájak varázsát és az otthon melegét, a gyertyafényt, a tábortüzet és a gitár hangját. Szeretem a nyári melegben a Balaton vizének hűvösét és az édes görögdinnye ragadós levét, télen a szempillámra hulló hópelyheket, a fahéj, a narancs, a tea és a forralt bor illatát.

Szeretem a tánc semmivel sem pótolható örömét. Szeretek az öcsémmel palacsintát sütni és zenét hallgatni, a családommal nevetni. Szeretem a csend váratlan varázsát és a mély, lélektől lélekig érő beszélgetések ritka kincsét. Az összeakadó pillantások titkait és a jól végzett munka egyszerű örömét, jóleső fáradtságát. Szeretek játszani, korcsolyázni, vitorlázni és biciklizni, hógolyózni és vízicsatázni. Segíteni másokon, megnevettetni és meglepetéseket okozni. Szeretem a friss zöldséget és gyümölcsöt, távoli tájak ízeit kipróbálni, szeretem a forrásvizet és a kakaót. Szeretek a hosszú tél után először kiscipőben menni az utcára, szeretek fára mászni, hintázni és virágot tűzni a hajamba. Felfedezni és újrafelfedezni. Szeretek ölelést adni és kapni, azt érezni, hogy várnak valahol. Szeretek megérteni valamit, aztán rájönni, hogy valójában sohasem érthetem meg teljesen.

Szeretem azokat a pillanatokat, amikor valamitől az ember hirtelen átlát a szürke, fáradt, közönyös hétköznapok mindent elfedő, vastag porrétegén, és egyszer csak ilyen kincseket talál alatta.

napi Anyukám

"Most pont olyan fejet vágtál, mint egyhetes korodban! Pont olyan értelmeset..." Asszem ehhez nincs mit hozzáfűznöm :D :D

átöltöződés

Olyan világraszólóan tavasz van, hogy már teljességgel tarthatatlanná vált az a téli táj a blog hátterében, muszáj volt gyorsan intézkedni. Még nem egészen biztos, hogy ez lesz a végleges tavaszi külső (hirtelen kicsit túl kéknek tűnik nekem, hogy őszinte legyek), de pillanatnyilag ilyen lett. Mindenesetre lényeg a lényeg: éljen a napsütés, csizmákat a szekrény mélyére és boldog tavaszt mindenkinek! :)

ÖNN

Azaz Ötödik Narancs Napok, és ha valaki még így sem értené, mkk-s kiscsoportos hétvége. Az ilyesmikről én impulzusokat, pillanatok hozok haza mindig, olyasmiket, mint egy esti játék, egy éneklés-gitározás, egy ölelés, egy mosogatás, egy csend, életem első biliárdozása, egy mese (vagy ezúttal több is). Hogy mondjak ennél érthetetlenebbeket, egy két méteres tacskó, egy köldök, egy evőverseny, "cicák a kanapén", Néró, a tüsik Vackorvégről és a nevetés hazafelé a metrón. De most legeslegfőképpen az imaóra, amiből két dolgot osztanék itt meg. Mert Szent Ágoston mondta jól, "nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned."

Egy: egy vers.

Reményik Sándor:
Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

És kettő: egy zene. (Lehet, hogy átélhetőbb a videó nélkül, akár csukott szemmel. Mindenesetre ez talán a legszebb gitáros ének, de legalábbis most nekem ez a lehető legfontosabb és a lehető legtöbb.)

a Csipkerózsika-projekt

Úgy döntöttem, hogy Csipkerózsikát fogok játszani. Majd küldjetek valakit 100 év múlva, aki felébreszt (és igen, nem fogok haragudni, ha a hercegem lesz az)... Valahogy lényegesen képesebbnek érzem magam erre, mint annak a fél tonnányi kérdésnek a megválaszolására, amikkel tele van a fejem, nem is beszélve néhány nem elhanyagolható döntésről, amik rám vár(ná)nak. Na ez annyira tipikus én, már megint csak a menekülés.

Más: Vajon miért félünk annyira a csendtől?

Hazakísértek ma a narancsok (többé-kevésbé véletlenül, eredetileg csak nekiindultunk sétálni, aztán valahogy így alakult), és elmeséltem nekik, hogy múltkor, mikor késő este jöttem haza, milyen elképedéssel vettem észre, hogy az egész utcánkban egyetlen hang sincs az én csizmám kopogásán kívül. Meg is álltam ellenőrizni a kérdést, és olyan néma csönd támadt körülöttem, amilyet talán életemben soha nem hallottam még Budapesten. Ijesztő volt ez a némaság egyedül az éjszakában, mondtam nekik, és megértően bólogattak. Aztán ahogy elmeséltem, elhatároztuk, hogy most is kipróbáljuk, megálltunk mindannyian, és újra ugyanazt tapasztaltuk. Bár így persze egyikünk sem félt.

Most viszont arra gondolok, hogy miért is volt egyedül ijesztő? Mi olyan félelmetes a csendben? Hogy szokhattuk meg ennyire az állandó zajt, hogy már meglepődünk, sőt, megijedünk, ha megszűnik? Nem a csendnek kéne természetesnek lennie? (Éles kontraszt, reggel a buszon egy srác pihent csukott szemmel az egyik széken, olyan hangos volt a fülében a zene, hogy túlzás nélkül a fél busz azt hallgatta, ki morcosan, ki furcsállkodva, ki pedig unottan nézve őt. De még ehhez is jobban hozzá vagyunk szokva itt Budapesten, mint a természet csendjéhez, amitől megijedünk. Talán erre szokás azt mondani, hogy a feje tetején áll ez a világ.)

aktuális

Zelk Zoltán:
Rövid téli vers

Legyen végre kikelet,
mert különben kikelek
magamból.

Pedig ma már egész jól indult, mondjuk ez a napsütéses-szerintemkizárthogymínuszfoklegyen-hóesés a Kálvinon meg a Móriczon meg a házunk előtt (miközben Gyömbér, a szomszéd kutyus összenyalogatta a térdemet, amit akkor vettem észre, mikor már átázott a harisnyám) nem volt semmi. De most, hogy a napsütés (itt legalábbis) nem maradt meg, a hó viszont annál inkább... Nem akarok igazságtalan lenni, tényleg nagyon szép, de mégis, én már nem tudok nem a tavaszra szavazni.

Amúgy bocsánat a hanyagolásért, most kenhetném arra, hogy egész múlt héten beteg voltam és még mindig nem vagyok teljesen jól, de az igazi indok inkább volt az, hogy nem tudtam, mit írjak. Valahogy semmi nem akadt, ami kiblogolható lett volna. De igyekszem összeszedni magam (aminek az első lépéseként menni kéne tanulni). Bár igazából úgyis tudom, hogy ehelyett szét fogok esni ha tényleg megjön a tavasz, a tavaszt nem olyannak találták ki, hogy attól az ember összeszedje magát, sőt. (Egyébként most megint elállt a hó és kisütött a nap, úgy tűnik, nehezen megy nekik ez a megegyezés ma. De azt hiszem, nekem meg lassan ideje felfüggesztenem ezt az időjárás jelentést, és áttérnem a máj és az epeutak patológiájára.)

bent on getting by

Ez a szám van bennem mostanában, vagyis azt hiszem, előbb jutott eszembe az üzenete, azután arról a szám. Mert igazából azt érzem, hogy úgy elvagyok. Voltaképpen eléggé jól érzem magam. Mindenem megvan, nem szenvedek semmiben hiányt, és ott vannak a barátaim, ami fantasztikus. Ma is megmásztuk a Gellért-hegyet Böbével, Verussal és Lacival, gyönyörű szép volt és vicces, hétvégén meg a KELET-en voltunk, csupa boldogság. A legsúlyosabb problémáim kimerülnek a "sokat kell tanulni" és az "álmos/fáradt vagyok, korán van az a nyolc óra"-szintjén, ami, lássuk be, elég nevetséges. Ráadásul már az egyetemen sem érzem olyan egyedül magamat, ami nem is olyan régi csoda. Szóval úgy igazán és őszintén, minden rendben, sőt, minden jó. És mégis, annyira, de annyira semmilyen.

Bizonyos szempontból régi ismerősöm ez az érzés, de van benne újdonság is. Régen, amikor még kihagytam a számításaimból a Jóistent, annyira értelmetlennek láttam a világot, mint ahogy szerintem csak emberi szinten nézve az is. Most kevésbé értelmetlennek látom, inkább tényleg, olyan semmilyennek. Azt hiszem, kicsit úgy érzem, hogy ezt a mostani leckét már megtanultam. Egyébként fantasztikus volt, szó se róla. Megtaláltam a helyemet egy közösségben, ahová végre tényleg odatartoztam, egyszerűen azért, mert szerettek, ami egy csoda. Gimis korom általános érzése, a magány lassan elmaradt az életemből, ami hihetetlen élmény volt. Megtanultam, hogy szerethető vagyok. Vagy megtanultam szerethetőnek lenni? Nem is tudom pontosan. Azt hiszem, ez a kettő eléggé összefügg. Elképesztően nehéz szeretni valakit, aki nem hiszi el magáról, hogy szerethető.

De mondom, ez a lecke megvolt. És most úgy érzem, hogy ez még nem lehetett minden... Nem hiszem, hogy Isten arra hívott volna meg, hogy találjam meg a helyemet, tanuljam meg ezeket a leckéket, aztán üljek a babérjaimon békésen mosolyogva, egy ilyen közepesen semmilyen, kellemes, de semerre sem mozduló állóvízben. Lennie kell tovább. Mostmár több kell nekem ennél. Nem elég a "fine", nem elég a "just ok". Ha van "just ok", akkor lennie kell feljebb is. Lassan ideje lenne nem a félelmeim által meghatározott életet élni, mint eddig... "Lehet, hogy a bátrak nem élnek örökké, de aki fél, az egyáltalán nem él" vagy hogy van az, na igen, a Neveletlen hercegnő naplója filmben, mert úgyis olyan jó helyekről tudok idézni. De egyébként egészen komolyan. Itt van az orrom előtt a választás, hogy folytatom, amit eddig, ezt a jókislányosdit, aki mindig azt csinálja, amit az ő elképzelése szerint mások várnak tőle, akinek lehet egy átlagos, közepesen boldog élete, amire közepesen kevéssé vágyik; vagy elindulok, és legalább egy pár százalékot megvalósítok abból, amit igazán szeretnék, életemben először nem számolva a szerintem várható következményekkel tíz-húsz-negyven évre előre. És persze, mint megszokhattuk, nekem halvány lövésem sincs, hogy mit tegyek. (Azon kívül, hogy első, pici lépésként megpróbálok valami hasznos elfoglaltságot találni magamnak a péntek délelőttjeimre, ha már úgysincs órám. Valami árva/fogyatékos/egyéb hátrányos helyzetű gyerekekre gondolok első sorban, vagy persze betegekre, még nem döntöttem el, mennyire cél, hogy valami kórházban kössek ki, de valószínűleg nem igazán.)

Egyébként azt hiszem, annál rosszabb dolog nem történhet velünk, mint hogy nem azt az életet éljük, amit Isten szánt nekünk. Az egyetlen, ami biztos az az, hogy az Ő terve jó, tűnjön bár akármilyennek. A legveszélyesebb, amit tehetünk, ha a saját fejünk után megyünk ahelyett, hogy Őt követnénk. (És nem utolsó sorban elképesztő, mennyire nehéz ezt átvinni a gyakorlatba.)

mai gondoltatok

(Reggel ugyanis elmentem gyónni Asztrik atyához a Ferenciek terére, ami nem akármilyen élmény.)

A próbálkozás, hogy kizárjuk az életünkből a rosszat, szükségszerűen kudarcra van ítélve. A megközelítés nem stimmel ugyanis. Nem a rosszat kell kizárni, hanem a jóval kell egyre inkább feltöltődni - így a rossznak is egyre kevesebb hely jut majd.

Egyébként tegnap megnéztem a Faraway, so close!-t, ami a Berlin felett az ég folytatása. A legelejét egyszerűen meg kell osztanom veletek, annyira gyönyörű... Ide katt, a videó úgy 1.55-nél kezd érdekes lenni, ha pedig csak a lényeget szeretnétek, akkor 2.40-től nézzétek. Németül van, angol fordítás a leírásban. És amit még tudni kell, hogy ő egy angyal, és hozzánk, emberekhez beszél... Hihetetlenül szép, szerintem.

chill out

Tegnapelőtt megtapasztaltam, mit is jelent az, hogy kognitív disszonancia. Legalábbis az az érzés, amikor meg nem történtként kell kezelned valamit, ami annyira megtörtént, hogy az egész lelkedet hosszú időn át fogva tartotta, és amikor hétköznapi kommunikációt próbálsz folytatni egy olyan valakivel, akivel legjobban egymás elől  kell titkolnotok, hogy közös titkotok van... azt hiszem, akkor valami ilyesmiről lehet szó. Tudom, nem ritka jelenség. De ettől még elképesztően abszurd.

Tegnap viszont annyira jó dolog történt velem, hogy azóta nem tudom feldolgozni, hogy - ha nem is örökre, de átmenetileg - vége van. Igazából egyáltalán nem vártam túl sokat tőle, de azt a reakciót semmiképp sem, amit pedig a végén éreztem, hogy "ne mááár, ezt nem lehet abbahagyni!!". Ugyanis a családommal többé-kevésbé hirtelen felindulásból szerveztünk magunknak egy kis síelést Visegrádra. Ez a sport nekem eddig kimaradt az életemből, és mostmár tudom, mit veszítettem... Persze nyilván az is ott van a lelkesedésem hátterében, hogy hirtelen mindent megkaptam egyszerre, amire a tudtomon kívül pillanatnyilag óriási szükségem volt: kívül a városon, természet, friss levegő, fehér hótakaró, mozgás és kedves szavak (mindenkinek szívből ajánlom az oktatót, akinél voltunk). És nem utolsó sorban hatékony figyelemelterelés, amikor végre se nem a T sejtes adaptív immunválasz, se nem a saját "mióta agyalok rajta-mégsem jutok semmire"-problémáim töltik ki a gondolataimat, hanem az, hogy hogy rakjam a lábamat, merre fordítsam a lécemet, mikor fogok lecsúszni a lejtőn amikor éppen nem akarok, hogy fogok elindulni mikor azt kéne, merre kell kanyarodnom és hogy álljak meg. Mondjuk mindketten bemutattunk egy-egy szép jelenetet Öcsémmel a sífelvonóval való ismerkedésünkkor, de mégis, akárhogy nézem, egyszerűen zseniális volt. Azóta megállás nélkül irigykedem, ha csak plakátokon is síeléssel kapcsolatos dolgokat veszek észre... Nagyon sürgősen vissza kell jutnom valahogyan.

Ma pedig sikerült kiderítenem, hogy a 09.45 az sajnos háromnegyed 10-et jelent, nem háromnegyed 9-et, ahogy én azt előző éjszaka képzeltem, és ez kissé belekavart a terveimbe, de még így is jó lett a vége. Viszont némileg indokolatlan helyeken van izomlázam, miközben a combomban, meg ahol az oktató ígérte, például semmi. Szóval ezt a részét nem teljesen értem, pedig akkor tényleg úgy tűnt, hogy jól csinálom a dolgokat... Persze talán az utóbbi időben egész gyakori korizásaim alatt megedződtem - legalábbis próbáljuk meg erre fogni a helyzetet.

Egyébként még két dolog a síelésünkkel kapcsolatban. Egyik, ami meglepett: mikor kihoztuk a léceinket a kölcsönzőből, csodálkozva kérdeztem Öcsémet, hogy az övé miért hosszabb az enyémnél, mire ő csak kérdőn nézett le rám... Na igen, le. Merthogy Ági, ha nem tűnt volna fel, az öcséd jócskán túlnőtt téged egy pár éve már, lassan megjegyezhetnéd... De valahogy ez még mindig durva. És a másik, ami viszont nem lepett meg: természetesen szokás szerint percek alatt kiderült, hogy Öcsi mennyire tehetséges. Kisebb korunkban nem viseltem olyan könnyen, hogy akárhova mentünk együtt sportolni, az edzők az első pillanattól odavoltak a tesómért, akinek mindenhez kivételes érzéke volt, míg nekem minden kivételes jelző legfeljebb negatív irányba jutott. De mostanra persze ez már egy cseppet se bánt, sőt, nagyon büszke vagyok rá, és még mindig szurkolok neki, hogy hátha egyszer talál valami olyat, amit végre nem ront el teljesen az örök nyughatatlan figyelmetlenségével... Bár a squash-ot elég régen csinálja már, hála Istennek. Ami pedig a síelést illeti, ez nekem sem ment olyan vészesen rosszul.

Ja és utolsó poénként indulás előtt a női mosdóban sikerült összefutnom a volt karateedzőmmel (!!), aki tovább fokozta a meglepetést azzal, hogy még fel is ismert, sőt, puszit is adott. (Ez utóbbiról nem fogjátok átérezni, hogy mennyire durva, mindenesetre eléggé vasmarokra fogott minket annó, hogy finom legyek.) Még beszélgettünk is egy kicsit, és persze hívott vissza karatéra, komolyan még el is gondolkodtam kicsit. Csak attól félek, hogy hozzám képest manókkal van tele az egész egyesület...

Úgyhogy zárásként ünnepélyesen megígérem, hogy felfüggesztem a nyafizást, és kitalálok okosabb dolgokat, például ilyeneket. Mindegy, hányszor gondolom még át, úgysem leszek jutok ennél többre... Tehát mostantól pihi van és P.U.S.H. (Pray Until Something Happens), aztán majd meglátjuk.

legalább levizsgázott

Szeretném becsukni a szememet és álmodni magamnak egy életet. Annyira elfáradtam a harcban saját magammal, meg ezzel a fura világgal. És annyira félek. (És normálisan nem csinálok olyanokat, mint mostanában, de nagyon kérek mindenkit, legyetek türelemmel, ígérem, hogy mostmár kialszom magam és jobb leszek...)

Viszont levizsgáztam tegnap, és ez legalább szuper. Ezt terveztem ideírni ebből az alkalomból, mert ilyen vizsgaidőszak-lezárónak szerintem tökéletes, de ha más nem, egy nyelvnyújtással legalább biztosan felér. És bár most nem igazán vagyok ebben a hangulatban, azért mégis ideírom, mert szeretem ezt a kis szöveget. Boldog láblógatást a levizsgázott egyetemistáknak! :)

"Robert Fulghum:
Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes

Életem legfontosabb viselkedési szabályait egytől egyig az óvodában sajátítottam el. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább. Íme, amit ott tanultam:

Ossz meg mindent másokkal!
Ne csalj a játékban!
Ne bánts másokat!
Mindent oda tégy vissza, ahonnét elvetted!
Rakj rendet magad után!
Ne vedd el a másét!
Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!
Evés előtt moss kezet!
Húzd le a vécét!
A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló.
Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!
Délutánonként szundíts egyet!
A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól!
Ismerd fel a csodát! Ne feledd a magocskát a műanyag pohárban: a gyökerek lefelé terjeszkednek, a növények felfelé, és senki nem tudja pontosan, mindez hogyan van, de valamennyien hasonlóképpen élünk.
Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehér egerek, még a magocska is a műanyag pohárban - mind meghalnak egyszer. Mi is.
És emlékezz az első szóra, melyet megtanultál -  a legfontosabbikra - : nézd!

Minden fontos dolog bennük foglaltatik. A szeretet és az alapvető higiénia. Az ökológia, a politika és az értelmes élet.
Válaszd ki bármelyik pontot, fordítsd le bölcs, felnőtt szavakra, és alkalmazd a családodra, kormányodra, munkádra, egész életedre - meglátod, bölcsnek és igaznak fogod találni.
Gondold csak el, mennyivel jobb volna a világ, ha az összes lakója süteményt és tejet uzsonnázna minden délután három órakor, aztán pedig fogná a plédjét és szunyókálna egy keveset. És milyen jó volna, ha az összes kormány oda tenne vissza mindent, ahonnét elvette, és rendet rakna maga után. És akárhány éves is vagy, mindig érvényes a szabály: a nagyvilágban fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól."


U.i.: zene1, mert "I don't know where to go from here" és "Whatever Your will, can you help me find it??" (annyira fogalmam sincs, merre menjek, hogy az elmondhatatlan); és zene2, mert viszont Biankával nagyon jó koriztunk, és a "Műjégék" végre rájöttek, hogy léteznek dallamos és jó zenék is a világon, nem csak azok a borzalmak, amik eddig szóltak.

kicsit pozitívabb

Két dolgot szeretek nagyon a névnapomban. Az egyik, hogy én állandóan megfeledkezem róla, és emiatt sokkal többször lehet meglepni vele, mint mondjuk a szülinapommal, amit többé-kevésbé azért számon tartok. A másik, hogy minden évben felköszönt legalább egy olyan ember, akire a legkevésbé sem számítok, és ettől különösen megörülök neki (ami a szülinapnál ugye megint nem jön szóba, mert azt tudja a facebook és így nem túl nehéz). Az ideibe pedig belépett harmadiknak a Verus-Böbe-varrta gyönyörű kispárnám, hihetetlen, hogy mennyire jó nekem :) Szóval, nagyon köszönöm mindenkinek!

Egyébként reményeim szerint holnap levizsgázódom, el sem tudom mondani, mennyire várom már. Jaj, csak tartanánk már ott, de még előttem egy álmatlan éjszaka...

valami életjel-féleség

Okés, szóval az utolsó vizsga, ami ráadásul írásbeli (az nálunk ritkaság), abból a tantárgyból, amit utálsz, viszont beleszámít az eredménye a diplomaátlagodba, plusz ez a lelkiállapot nem valami nyerő kombó. És sajnos a többi részletről nem igazán áll módomban itt nyilatkozni... De azért egy zenét küldök, mert az elkelhet.

Megígérem mindenkinek, hogy szerdán szépen levizsgázom, aztán összeszedem magamat minden szempontból, és aztán ide is írok majd értelmesebbeket meg gyakrabban. Meg szóval tényleg, megpróbálok okosabban viselkedni valahogyan.

"Keressétek először az Isten országát és az Ő igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek." /Mt 6,33/

egy klasszikus

Mert ennél úgysem leszek okosabb, és már régen nem tudok többet mondani. Kivéve talán még valamit, kiegészítésnek e mellé, de azt jobb, ha nem (kicsit kár, mert meglepően frappáns lenne amúgy).

Reményik Sándor:
A szőnyeg visszája

Kétségbe esem sokszor én is

A világon és magamon,

Gondolva, aki ilyet alkotott:

Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít

Egy drága testvér halk szava,

Ki, míg itt járt, föld angyala volt

S most már a mennynek angyala.

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha, legszebb perceinkben,

A színéből is valamit.

U.i.: Éjszaka többek között azt álmodtam, hogy véletlenül letörtem két kilincset egy-egy ajtóról, és nagyon rosszul éreztem magam. Egy kis utánagondolással, eléggé beszédes, azt hiszem.

boldog új évet, mikrobiológia

Ezúttal tényleg jogosan a mikrobiológiára kenve a dolgokat nem sikerült idekeverednem az utóbbi időben, hogy örömmel, szeretettel. áldásokkal teli új évet kívánjak minden kedves idetévedőmnek. De talán nem késtem még el teljesen, még azért van bőven hátra az évből, amire mindenki számára boldogságot kívánhatok! :)

Ezt a számot szeretném adni hozzá, mert ennél nagyobb dolog szerintem nem lehet az ember (földi) életében. És egyben a szilveszter emlékére, mert még mindig annyira csoda, hogy ők vannak nekem. (A videóban a legeslegkedvencebb részeim: 1:46-nál és 2:42-nél, de amúgy majdnem mindegyik :)


U.i.: Amúgy most írtam egy jó hosszú bejegyzést az igaz szerelemről, de annyira nem tudom eldönteni, hogy elküldjem-e... Néha úgy érzem, hogy van benne igazság, néha meg azt, hogy üres duma, aminek semmi értelme. Gondolom azt fogjátok mondani, hogy küldjem el, de azért ezt csak muszáj ide írnom.

U.i.2: A két szám, ami bennem van, persze nyilván mindkettőből kinőttem volna már, még szerencse, hogy a Walt Disney-ből nem lehet kinőni. Ez az egyik, tudom-tudom, fenn lehet akadni az előadón, de ne tegyétek, kár lenne. Megéri végignézni. És ez a másik (dalszöveg a leírásban, ha kellene valakinek)... Eléggé érzékelhetően egy téma köré csoportosulnak, azt hiszem. (Pedig hányszor hittem már, hogy ezeken a kérdéseken túl vagyok. Hát, úgy tűnik, mégsem.)